Chapter Text
Azt mondják, hálásnak kéne lennem, hogy egyáltalán megemlítenek a a hősök történetében, hogy mellékszereplőként ott vagyok mögöttük, összeszedem az elhagyott inget a földről, mielőtt meglátják a hadnagyai, odébbrakom az asztal sarkáról a félig teli kristálypoharat, és nevetek az elmés gondolatain.
Tévednek. Ennek nincs köze hálához — többek között én írom a történetüket. Az emberek többsége ugyanis még itt, a tehetségesek között is írtózik az írástól, és inkább másra hagyja azt. Ha a felső írásról van szó, amit bőrökbe égetünk, hogy a jövő is olvashassa, akkor még megértem, de azt, hogy a leveleikben is inkább megússzák egy-két, befejezetlen, rendetlen mondatnak sem nevezhető szóhalommal, azt felháborítónak tartom.
Nem, a Sötét Generálisról szóló bekezdéseimet örömmel rakom hozzá a tekercsekhez, és, amennyire lehetséges, kihagyom magamat onnan. Ugyan nem valószínű, hogy az életemben bárki úgy igazán tanulmányozná őket — de a többi írnok lektorálja őket, és maga Sándor is időről időre ellenőrizheti. Különben is, megígértem neki, nem fogja tudni, melyik az enyém, bármennyire magabiztos volt abban, hogy ha akarná, a stílusomról felismerné.
Hiszen olvasta a jelentéseimet — amikor nem épp én olvastam fel őket neki, vegyítve a munkát a… pihenéssel.
Szóval nem, nem vagyok hálás azért, mert az árnyékukban állhatok. Most épp leginkább jeges dühként tudnám megfogalmazni az érzést, ami bennem tombol, ahogy ott állok a tehetségesek jobbára rendezett sorai mögött a palota báltermében, és azt nézem, hogy Annát, a Kiválasztottat mivé alakította a jó étkezés, a díszes ruha és Lőrinc zseniális hajfordrászata.
Az én hajamra ráfagyott a víz, mialatt átrohantam az udvaron, mert nem volt időm megszárítani rendesen, de a vért és mocskot muszáj volt letakarítani róla, mielőtt az ünnepségre érkezem. Annának a haját meg az istenverte csodakezű Lőrinc fonta be!
Tudom, részletkérdés. De hónapok óta nem tudtam rávenni a srácot, hogy kezdjen az én hajammal bármit. És nem ez az egyetlen tüske, amit Anna jelenléte okoz, csak egy a sok közül, hogy szemléltessem, mi mindennel kell megküzdenünk, anélkül, hogy azt bárki a jövő olvasói közül komolynak értékelhetné.
A Sötét Generális először mutatja be az új Fényes Tehetséget a királynő előtt. Ja, igen. Maga őfelsége, Etelka királynő is ott ül a bálterem emelvényén, az ő örökkévaló szépségét nehéz elhomályosítani, viszont a fény, ami Annáról árad, rá is árnyékot dob. Ha Sándor helyében lennék, úgy alakítanám az árnyakat, hogy Etelka királynőnek ebből semmi se tűnjön fel, de ki tudja, mik a tervei.
Ohh, csak pár másodpercre hagyta, és a következő pillanatban valóban, már elsimul a fény vetette árnyék éle, és szinte simogatóan mossa össze a vágást a két jelenség között Sándor ereje.
A gyomromban körvonalazódik az új érzés. Féltékenység. Egyszer éreztem csupán a Sötét Generális hatalmát, hogy formálja az enyémet, és az nem tartott ennyi ideig.
Nem szabadna ennyire gyűlölnöm a kiválasztottat. Nem méltó — mégis, az első találkozásunkkor beette magát belém az a kellemetlen érzés, hogy legyen bármilyen butácska, önfejű, és ügyetlen a kiscsaj, rövidesen róla is írnom kell.
De akkor még csak idegesített, hogy a kevés türelmemet arra kell fordítanom, hogy ne vágjam pofon, amikor visszapofázott a kocsiban. Még, hogy vigyük vissza! Hogy a barátai és az osztaga — akik közül, emlékezzünk meg róla, összesen ketten maradtak életben, többek között neki köszönhetően.
Babám, most először kerültél olyan helyzetbe, hogy a tehetségedet kelljen használnod. Legyél hálás a sorsnak, hogy így elkényeztetett eddig!
De nem vághattam pofon, mert egyrészt az én erőm hajtotta a lovakat — másrészt a Sötét Generális olyan figyelemmel csüngött már akkor is a lányon, hogy jobbnak láttam ráharapni a szájam belsejére és az útra koncentrálni.
Akkor voltam vele utoljára egy helyen.
Nem tudok nem arra gondolni, hogy azért, mert, amikor másodjára szólt vissza Anna, akkor keményen ráripakodtam — vannak dolgok, amiket a sebessé rágott száj sem fog vissza —, és az Generális engem utasított csendre, nem a kis fruskát.
Nem figyeltem a beszédre. Sem a királynőére, sem a generáliséra, csak azt tűnt fel, hogy épp elhal a szavak visszhangja, és Sándor a szokott módján körbehordozza rajtunk a tekintetét, és mindannyian azt érezzük, hogy pont a mi szemünkbe néz bele, mindent tudó, értő tekintettel, hogy mi mindannyian, egyesével fontosak vagyunk neki.
Tudom, hogy ez lehetetlen — majd százan vagyunk jelen a teremben, nem számítva a nemesség képviselőit, a szolgáikat és a királynői őrséget, és egyszer megpróbáltam kiszámolni, mennyi idő lenne valójában, ha végignézne mindenki szemén bárki. Több perc is. Mégis, megint megremegek, amikor találkozik a tekintetünk arra az egy töredékmásodpercre.
— Királynőm, Tehetségesek, vendégeink — ünnepeljük együtt az új időszámítást! — mondja végül, és a kezét nyújtja Annának, aki még mindig sugárzó mosollyal fogadja el.
— Komolyan táncolni fognak?! — szalad ki a számon, amikor meghallom a zenészeket az erkélyről. Többen rám pillantanak — Beáta bordakosáron szúr a könyökével, Toma lepisszeg. De engem az se hatna meg, ha maga a királynő, vagy a generális is meghallaná.
— Táncolsz velem? — fordulok Beához, és nyújtom a kezemet.
— Mit csinálsz?
— Ünneplünk, nem? — Igyekszem kipréselni a kényszeredett mosolyomon keresztül. Szerencsére a társaim nem igazán tudják olvasni az arcomat, azt hiszik, őszinte a mosolyom. Eddig egyedül Sándor vette észre, ha hazudok. És ő sem az arcomról.
Bea kicsit zavarban fogja meg a kezemet — de, mert mindenki háta mögött vagyunk, és senki nem lát, és, mert ő valóban viccesnek gondolja, elegánsan pukedlizik, amennyire sérült bokája engedi, és sántikálva táncolni kezdünk.