Work Text:
3:42
– úgy érzem magam, mintha a viktoriánus kori angliában lennék. – yeonjun a halovány fényből is ki tudja venni soobin üres tekintetét, amivel pár pillanat erejéig bámul rá, és leszűri, hogy nem igazán értékeli a megjegyzését. maga se teljesen tudja, mit szándékozott ezzel elérni, nem is vicces akart vele lenni, csak ez volt az első, ami eszébe jutott, úgyhogy kimondta.
igazából jobban szereti a saját hangját hallgatni, mint a mennydörgéseket, amik kettő és öt másodperc közötti időintervallumokban jelentkeznek, és amitől soobin felkelt hajnali fél négykor, aztán pedig nem bírt visszaaludni. yeonjun őszintén úgy érzi, hogy akár állva is el tudná nyomni az álom akármelyik másodpercben, és igazából nincs is, ami megakadályozná attól, hogy visszamenjen a hálószobájukba (egy ágyon osztoznak; állításuk szerint olcsóbb volt egy kétszobás lakás egy ággyal, mintha külön szobájuk lenne), és másodpercek alatt bevágja a szunyát, csak a lelkiismerete; hogy tudja, soobin egyenesen utálja a viharokat, fél tőlük, yeonjun pedig a világ legborzalmasabb emberének érezné magát, ha csak hagyná, hogy itt üljön az apró, kőkemény kanapéjukon a szűkös nappaliban, összefont kezeivel, teljes csendben bámulva a térdeit, miközben erőtlenül pislákolnak körülötte a gyertyák, amiket fényforrás gyanánt tettek ki, miután elment az áram.
– amúgy miért nem a telefonunkkal világítunk? – kérdez rá yeonjun arra, ami azóta zavarja, hogy elkezdtek gyertyát gyújtani, de soobin ezúttal rá se néz. leül mellé, hely hiányában pedig pizsamanadrágjukon keresztül combjuk egymáshoz súrlódik.
a tavalyi aszályhoz képest határozottan jobb a mostani helyzet, de ez azzal jár, hogy január óta szinte nem telt el úgy nap, hogy ne esett volna, főleg, mióta beköszöntött a tavasz. soobin ezt meglehetősen nehezen viseli, leginkább az ilyen éjszakákon.
– csináljak teát? – kérdezi yeonjun lágyan, mire soobin erőtlenül bólogat párat. yeonjun tudja, hogy ő is fáradt, és nagyon reméli, lassan eláll a vihar, mert addig egyikük sem alszik. soobin hatalmasat ugorva pattan fel a kanapéról ugyanabban a pillanatban, ahogy yeonjun felkel egy nagy villanást, és rögtön utána egy hatalmas robajt követően. szorosan yeonjun mögött halad be a konyhába.
csak bámulnak egymásra, ahogy várják, hogy felforrjon a víz a lábasban – soha nem volt pénzük egy vízforralóra –, yeonjun a gáztűzhely előtt, soobin pedig az ebédlőasztaluknak támaszkodva, ami rendeltetése szerint igazából egy apró, műanyag kerti asztal lenne.
a lakást bútorozottan vették, de aztán egy szerencsétlen incidens következtében az eredeti ebédlőasztalukra – ami még ténylegesen az volt – beomgyu és kai ráestek, ezzel pedig sikeresen ketté törték.
soobin reménykedve néz ki az ablakon, hátha bármi arra utal, hogy végre újra el tud menni aludni, de az eső, mintegy végszóra, csak még inkább rákezd, majd még villám is csapódik, a lakásukhoz túlságosan is közel, és ő automatikusan befogja a fülét az ezt követő éktelen morajra.
yeonjun közben már kitöltötte a gőzölgő, forró vizet, és belehelyezte a bögrékbe a mentás filtert. egyet odanyújt soobinnak, és egy tizedmásodperc erejéig összeér a bőrük, ahogy az ő kezébe kerül az, amelyik neki lett szánva.
– utálom a viharokat.
– tudom.
yeonjun álmos.
22:54
a lakást teljes egészében ellepi a jellegzetes cigiszag a füsttel együtt; ha valaki belépne, valószínűleg menten megfulladna vagy legalább elviselhetetlen köhögőrohamot kapna, de látszólag soobint és yeonjunt nem érdekli. a tévéállványon két üres cigarettás doboz csomagolásáról verődik vissza a tévé fénye, ami az arcukat is megvilágítja, egy harmadik doboz pedig yeonjun nagy kezének támogatásával pihen a combján, de már annak a tartalma is rendesen fogyóban van.
a képernyőn a nagy pénzrablás képkockái villognak, a második évad, hogy pontosak legyünk. hónapokkal ezelőtt megnézték a legelső részt, és azóta nem tudták folytatni. amikor kiderült, hogy szabad a szombatjuk, egyhangúlag szavazták meg a programot.
sokszor napokon keresztül nem tudnak egymáshoz szólni, mert mindkettejüknek vagy órája van vagy tanul vagy dolgozik vagy más, ehhez hasonló programja van, és ha egyszer-egyszer felszabadulnak, és közös elfoglaltság mellett döntenek, annak mindig szerves részét képezi az, hogy úgy cigiznek, mintha muszáj lenne; mintha ezzel akarnák bepótolni az összes szál cigarettát, amit az évek alatt nem volt idejük elszívni.
soobin jobb kezében tartja a cigarettát, éppen nem a karfa, hanem az öreg, kopottas parketta fölé, bal kezét pedig a könyékhajlatában pihenteti.
yeonjun óvatosan eldönti a dobozt, amit tart, pár szál kijjebb csúszik belőle, és a keze soobin combján kényelmesedik el. ő nem reagál rá.
nagyjából az ötödik vagy a hatodik doboz után unják meg a sorozatot. végre nyitottak egy ablakot, de nem sokat segít a helyzeten, főleg, hogy yeonjun ráült a párkányra. behallatszódik a fülsiketítő városi zaj, az ő hátát a kora júliusi, hűs éjszakai szél verdesi, moominos pizsamapólójának szélét fodrozza, és kisejlik alóla meztelen háta. a lakásban most már nemcsak, hogy megfulladni lehet, de megfagyni is.
– szállj már ki az ablakból, és gyere aludni! – soobin nyakig betakarózva könyököl fel a kényelmetlen matracon.
yeonjun bámul rá pár másodpercig, majd elrugaszkodik a párkánytól, és befekszik soobin mellé. a derekát szinte már ösztönszerűen öleli át.
0:07
az ajtó nyikorogva nyílik, és hangosan csukódik be. yeonjun összerezzen rá; ezt nem éppen így tervezte.
halk, finom léptekkel közlekedik a lakásban, ügyelve arra, hogy a továbbiakban még véletlenül se csapjon túl nagy zajt. nagyjából öt lépéssel ér oda a hálószobájukhoz, és már nyúlna a kilincsért, amikor hirtelen kinyílik az ajtó, és soobin kerül ki mögüle.
– felébresztettelek? – suttog, de soobin csak álmosan megdörzsöli a szemét, miközben a fejét rázza.
yeonjun erőteljes pézsmaillatot áraszt magából, és soobin az éjjeli lámpa gyenge fényében észreveszi a véraláfutásokat a nyakán, ebből a két aprónak tűnő dologból pedig nagyon könnyen von le következtetéseket még félálomban is.
– megint új pasid van? – kérdezi monoton, rekedtes hangon, hogy tesztelje a hipotézisét, bár már tudja rá a választ.
– nem az. de lehet, az lesz. még nem döntöttem el. de ha lenne új pasim, akkor tudnád – teszi hozzá, és ezután másodpercekig állnak egymással szemben, semmit nem mondanak, egészen addig, amíg soobin igen:
– most már kiengedsz pisilni?
– persze, bocsi. – yeonjun félreáll, teret adva neki, és nézi, ahogy soobin besétál a szinte már mikroszkopikus fürdőszobájukba.
20:34
soobin hónapok óta tervezgeti, hogy szanálja a dolgait, de se kedve, se ideje nem engedte soha; most viszont egy meglehetősen megviselt cipősdoboz tartalmát nézi át, ez pedig ősi ékszerektől lejárt parfümökig nagyjából mindent magába foglal. a kezébe akad egy kép; annyira nem is régi.
soobin és yeonjun mindenképpen fiatalabbnak néznek ki rajta és kevésbé fáradtnak is.
soobin szorongatja a fényképet és elidőzik rajta. rengeteg ismerős arc, akik ma már semmit nem jelentenek a számára. mindenki a fekete egyenruháját viseli, és a hajuk is hasonló színű, kivéve őket ketten.
yeonjun haja akkoriban éppen rózsaszín volt.
soobin a mai napig emlékszik arra, amikor yeonjunt először látta besétálni az osztályterembe, hosszú, rózsaszín hajával és rendezetlen egyenruhájában, ahogy nagy, könnyed léptekkel sétált a padjához, hanyag mozdulattal ledobta a táskáját, majd magát is, az ajtótól a második oszlopba, a legelső padsorba, ahol soobin tökéletesen rálátott.
soobinnak, a csendes, jó tanuló mintagyereknek az első pillanattól fogva nagyjából a legmenőbb ember volt, akit életében látott.
nagyon sokáig nem mert hozzászólni; még azt se bírta, ha a közelében állt. mindig remegett tőle a térde, hogy azt hitte, összeesik, és olyankor inkább arrébb ment.
– taníts meg! – ez volt az első, amit soobin képes volt neki mondani, két hónapnyi iskolába járás után.
– mire? – vonta össze szépen formált szemöldökeit yeonjun. soobin emlékszik, hogy éppen szendvicset evett, és majonéz volt a szája sarkában.
– hogy hogy legyek olyan, mint te.
azt mondta, találkozzanak iskola után, és soobin harminc perc várakozást követően kezdte sejteni, hogy fel lett ültetve.
yeonjun a szokásos laza stílusában érkezett meg végül, maga mellett biciklit tolva. soobin felpattant az iskola lépcsőjéről, ahol eddig ült, és már nyitotta a száját, hogy yeonjunt szidalmazza, de esélye se volt belekezdeni. yeonjun odavetette neki, hogy "tegye fel a popóját" a csomagtartóra. soobin engedelmeskedett, részben azért, mert kicsit még mindig félt yeonjuntól, és nem biztos, hogy nemet tudott volna mondani, még akkor is, ha akar. az előbb se értette, mi szállta meg, hogy úgy ki akarta osztani, talán jobb volt, hogy meg lett állítva.
– még mennyit megyünk? – soobin fenekét nyomta a rács, és már őszintén unta a biciklizést, de másfelől yeonjunnak kellemes volt az illata, és a dereka köré pont jól illettek a karjai, ezt pedig elfogadta kompenzációként, úgyhogy nem nyavalygott.
– már nem sokat.
ezután nem szóltak egymáshoz.
soobin kicsit csalódott volt, amikor elérték úticéljukat.
– egy tisztás a város szélén? – összezavarodva fordult yeonjunhoz, aki csak megvonta a vállát.
– nem tudtam, mit értettél az alatt, hogy tanítsalak meg, hogy olyan legyél, mint én. de aztán rájöttem, hogy azt sem tudom, mire kell építenem. nem tudom, ki vagy. úgyhogy most van esélyünk megismerni egymást, bármiféle zavaró tényező nélkül.
soobin végignézett a zöld füvön, a távoli fákon, amik mögött már sötét ég terült el. nem tudta, mit gondoljon a helyzetről, és egy yeonjun kaliberű sráctól kicsit más "randihelyet" várt, de jobban belegondolva örült, hogy nem valami fűszagú buliba vitte.
éjfélkor indultak csak haza. odafele soobin ült a bicikli kormányánál, yeonjun pedig mögötte félálomban hajtotta a fejét a nyakhajlatába, és úgy szorította a derekát, mintha az élete múlt volna rajta, soobin pedig azt hitte volna, hogy elaludt, ha nem kuncogott volna fel időről időre.
soobin életének egyik legjobb napja volt, de csak nagyvonalakban emlékszik rá: yeonjun nevetésére, ahogy eggyé vált az övével, hogy halálra kínozták azt a szerencsétlen biciklit mindenféle idióta mutatvánnyal, amit éppen kitaláltak, hogy yeonjun tenyerén lett egy szívalakú vízhólyag, a csuklóját pedig szétcsipkedte az a kevés szúnyog is, ami még volt, és ezek miatt nem volt hajlandó navigálni a biciklit hazáig, hogy a kormányról csak úgy csöpögött a kettejük izzadsága.
soobin tizennegyedik születésnapja yeonjunék hatalmas fürdőszobájában telt. soobin rendkívül szórakoztatónak találta, ahogy yeonjun nagy (mű)gonddal felkente a hajára a szőkítőt, aztán kimentek a konyhába, ahol yeonjun két pofára zabálta a mentolos csokit, de ő inkább kihagyta.
felültek a konyhaszigetre, és soobin nagyrészt csak figyelte, ahogy yeonjun evett, néha kisebb szóváltásokba keveredtek, de a csend, ami beült közéjük kifejezetten kellemes volt.
– meleg vagyok.
nem tudták, mi vezetett el eddig, de soobin csak bólintott, és őszintén, nem volt meglepődve.
pár évvel később megtudta, hogy ő volt az első, akinek yeonjun elmondta.
ideje volt lemosni a szőkítőt.
hétfőn soobin kék hajjal ment iskolába.
a szülei nem voltak éppen elragadtatva, a folyosón pedig kapott pár furcsa tekintetet, ami meglehetősen feszélyezte. amikor belépett a terembe, yeonjun már ott volt. önelégülten mosolygott rá, és hirtelen azt érezte, hogy minden kétsége és megbánása, ami a hajszínét illetően volt benne, mintha soha nem is létezett volna.
az osztályképfotózás sokkal több ideig tartott, mint kellett volna. yeonjun foggal, körömmel ragaszkodott hozzá, hogy soobin mellett üljön, és átkarolja a vállát, miközben fotózzák. az osztályfőnökük végül belement, hogy csinálhatnak egy ilyen képet, ha utána normálisan ülnek.
yeonjun erősen karolta őt át, soobinban még a mai napig nagyon élénk ez az emlék. az első ölelésük volt. magához húzta. a fotós megnyomta a gombot.
soobin felkuncog. visszarakja a képet.
06:04
soobin már nem is számolja, hanyadik doboz cigijét szívja el a konyhában, és a tömérdek füst sem zavarja.
vár. órák óta csak vár.
az apró ablakra pillant, ami előtt el vannak húzva a függönyök. az anyagon átüt a felkelő nap sárgás fénye, és kicsit olyan hatást kelt, mintha égne. a faliórára pillant, hat óra tizenegy percet mutat, de soobin tudja, hogy hét percet siet. már azóta így van, hogy beköltöztek, de egyiküknek se volt még kedve átállítani.
yeonjun bulizik. vagyis most már nem, valószínűleg éppen valami srác alatt fekszik, vagy feküdt, és most piheni ki magát, talán már hazafelé tart, de ennek van a legkevesebb esélye.
a hamutartóban csak úgy tornyosulnak a csikkek, pár már le is esett a rakás legtetejéről, soobin felköhög és nyílik az ajtó.
egy szempillantás alatt nyomja el a félig elszívott szálat, már azzal se bajlódik, hogy normálisan elhelyezze oda, ahova való, úgyse marad meg a helyén, felpattan a székről, és csupán két lépés megtételével a nappaliban áll. yeonjun haja kócos, csapzott, tekintete üveges. mozdulatai bizonytalanok és koordinálatlanok, ruhája rendezetlen. nyilvánvalóan már nem szomjas.
– szellőztess egy kicsit. – csak ennyit mond, és soobin végignézi, ahogy ingatag léptekkel a hálószobájukba megy.
19:56
yeonjun izgatottan, hatalmas mosollyal kezd integetni, ahogy meglátja soobint leszállni a vonatról. soobin mosolyogva siet felé, a nyakába ugrik, és hiába ment el csak egy napra, teljesen úgy köszöntik egymást, mintha szeretők lennének, és ő éppen háborúból jött volna meg. yeonjun megkérdezné milyen volt az utazás, de nem sok értelme lenne. régen mindig megkérdezte, és soobin mindig ugyanazt válaszolta. ezt a rövid szóváltást mostanra mindentudó tekintetek és gyengéd kézfogások váltották fel, amik legalább annyira jelentőségteljesek és tartalmasak.
hazafele nem beszélgetnek. sokszor nem mondanak egymásnak semmit, és ez így van jól. nem mindig kell beszélni, és ők az együtt töltött közel egy évtized után már tökéletesen megértik egymást a legfinomabb biccentésekből, a legészrevehetetlenebb szemforgatásokból, a leghomályosabb kézmozdulatokból.
az este többi része szintén nyugodtan telik, túlságosan is nyugodtan, ami kellemes, és nem tudják, mi volt a katalizátor, talán az, hogy soobin leejtette a bögréjét, ami nem tört el, mert műanyagból van, de minden teás lett vagy hogy yeonjun túl hangosan mosogat vagy hogy feleslegesen megy a tévé, de a másodperc töredéke alatt lett a relaxált légkörből elviselhetetlenül feszült.
– egy napra megyek el, ráadásul minden héten és nem tudsz gondoskodni magadról?! – soobin mély, tekintélyt parancsoló hangja csak úgy keresztül hasít a lakáson, egészen yeonjun füléig, rá pedig most éppen azért mérges, mert elfelejtett felporszívózni. ez ma este már vagy az ötvenedik dolog, amit a fejéhez vág.
– jó, hát az én kurva anyámat, hogy nem tartok minden kis kibaszott dolgot, amit mondasz, észben! egyébiránt ha nem mentél volna el, akkor te is könnyen meg tudtad volna csinálni, csak szólok.
– tudod nagyon jól, hogy anyánál vagyok olyankor!
– nem értem, miért nem adod már be egy intézetbe – vágja rá gondolkodás nélkül, mire soobin elhalkul, és másodpercekig nem találja a hangját. voltak már veszekedéseik, nem is egyszer, ehhez hasonló esték is voltak, hiszen mindkettejük nagyon feszült, szinte megállás nélkül, és elkerülhetetlen, hogy olykor egymáson töltsék ki; hiszen ott vannak kartávolságban. vágtak egymás fejéhez meggondolatlan dolgokat, amik nem estek jól, de azért mindennek van határa, és ez most az összesen túlment.
– ezt nem mondod komolyan. – soobin hitetlen, csalódott, és hiába tudja nagy nehézségek árán kinyögni ezt a mondatot, a hangja erőtlen, teljesen más, mint egy perccel ezelőtt.
– de igen, mindenkinek, beleértve őt is, könnyebb lenne!
– te normális vagy?! – végre sikerül felemelnie a hangját, de nem érzi, hogy elegendően ki tudná fejezni a frusztrációját. üvölteni szeretne, teli torokból, és az se érdekli, ha rájuk szólnának akkor a szomszédok, de tűrtőzteti magát. nem szereti elveszteni a fejét. – az anyámról beszélünk! te hasonló helyzetben ezt tennéd a te anyáddal?!
– gondolkodás nélkül! – vágja rá, nemtörődöm módon kiejtve a tányért a kezéből, bele a mosogatóvízbe, a pult szélére csapva. langyos foltok maradnak a pólóján, de momentán kisebb gondja is nagyobb ennél. észre se veszi. – ő se gondolkodott azon, hogy kivágjon-e az örökségből! az életéből! – soobin összeszorítja az állkapcsát, hatalmasat nyel.
– hát persze, neked mindig minden annyira mindegy!
– figyelj, én csak nem értem, miért a te felelősséged egyedül. a nővéred hány éves?
– harminckettő – nyögi ki, sokkal higgadtabban, halkabban, bizonytalanul.
– és a bátyád?
– huszonnyolc.
– na! – kiált fel, amolyan "nem megmondtam?" hangsúllyal. – és ők akkor miért nem tudnak segíteni? nekik talán nem az anyjuk? gondolod, hogy igazságos, hogy az egyetemista öccsük csinál mindent is? – soobin nem felel. – nem értem, miért nem tudsz magadért áldozatokat hozni.
– én egész életemben nem csináltam semmit, csak áldozatokat hoztam!
– pontosan, és mennyitől lett neked jobb? mennyitől lettél boldogabb? – soobin ismét nem találja magában a hajlamot a válaszadásra. yeonjunnak miért kell ilyen nehéz kérdések elé állítania? – néha meg kell hoznod nehéz döntéseket, hogy boldog lehess.
– a nővéred esküvője is! nem emlékszel, mennyire izgatott voltál? és hogy mennyire szétestél, amikor egyfolytában halasztgatták? sokszor már azt hittem, nem is ő megy férjhez, hanem te. komolyan ki akarod hagyni? – soobinnak ismét megakad a hangja, és végül hátat fordít yeonjunnak. ha tovább kell folytatnia ezt a diskurzust, könnyek fognak folyni.
– menj el! – utasítja. a hangja már sírós.
– hova?
– nem tudom! nem érdekel! csak ne legyél itt! – yeonjun áll egy helyben, mély, lassú levegőt vesz, miközben soobin hátát szuggerálja. hirtelen indul meg a hálószobájuk felé, felkap egy hátizsákot és villámsebességgel dobálja bele a ruhákat, azt se nézi, hogy kiét. következő célpontja a fürdőszoba.
– szia – áll meg a nappaliban fogkefével a kezében. soobin a konyhában ül, az asztalnál, babrál a kezével, de nem néz rá, még csak nem is köszön.
yeonjun olyan erővel csapja be maga után az ajtót, hogy csoda, hogy nem esik ki a keretből.
soobin összerezzen, és eddig bírja.
végtelenül szánalmasnak tartja, hogy choi yeonjun zokogásra tudja bírni.
yeonjun futólépésben halad végig a folyosón, a lépcsőn kettesével szedi a fokokat, néha majdnem orra bukik, de ez se érdekli. csak minél gyorsabban tűnhessen el innen. (a liftet nem tudja használni, amióta beköltöztek, még egy napig se volt működőképes. hallottak már rémhistóriákat a szomszédaiktól, melyek szerint valakit egyszer megöltek benne. ezek igazán biztatóak voltak, amikor először hallották őket, főleg azzal a történettel társítva, hogy a lakásuk előző tulajdonosa öngyilkos lett, és hetekig lehetett érezni a hullaszagot, mielőtt valaki kihívta a rendőröket.)
a lépcsőfordulókban le-lelassít, amíg kikeresi a kontaktjai közül a telefonszámot, de kicsöng, mindig kicsöng, és ő megállás nélkül szitkozódik magában, aztán abban a pillanatban, hogy átlépi a porta küszöbét, végre, végre felveszi.
○
– hogy te mekkora egy bunkó faszparaszt vagy! – beomgyu ebben a rendkívül szofisztikált, rövid, ámde lényegretörő mondatban fejezi ki véleményét, miután yeonjun felvázolja neki a helyzetet.
yeonjun úgy érzi, illene megvédenie magát, és már nyitja a száját, hogy ő most majd jól megmondja a magáét, ha másban nem, legalább ebben jó, de egyszerűen képtelen megszólalni. talán valahol ő is tudja, hogy felesleges. végül is mit számít még egy csorba a büszkeségén?
– szerencséd, hogy ilyen jószívű vagyok, mert biztos, hogy különben úgy kidobnálak az ablakon, hogy úgy még nem voltál! nem értem, soobin, hogy bírta veled eddig. – yeonjun a szemrehányásokra csak fél füllel figyel. beomgyu mögé tekint, ahonnan belát a konyhába. taehyun főz, az illatok alapján valami húst, aztán a háta mögött szól valakinek, valamit kérdez, yeonjun nem érti, mit, de felismeri, hogy a hang, aki válaszol, az kai.
amikor taehyun és beomgyu elkezdtek egy ágyon osztozni, úgy döntöttek, célszerűbb és gazdaságosabb, ha szereznek maguknak még egy lakótársat, mint ha van egy felesleges szobájuk vagy ha elköltöznek; így pont kapóra jött nekik kai, aki taehyunhoz hasonlóan elsőéves, és éppen lakhatást keresett, miután – általa meg nem osztott okokból – kirúgták a kollégiumból.
és így történt, hogy taehyun és beomgyu mindennap hallgathatják, hogy kait, aki történetesen germanisztikát tanul, mennyire kikészíti a német nyelv.
yeonjun végignéz a bézs színű falakon, szépen ki vannak dekorálva, nagyrészt közös képekkel, és nincsenek sehol megkérdőjelezhető foltok, ahogy a sarokban sincs egy baromi nagy beázás. beomgyuék lakása vitathatatlanul szebb és tágasabb is, mint az övék.
az éjszakát yeonjun a kanapén tölti, ami sokkal kényelmesebb az ő kanapéjuknál vagy akár az ágyuknál.
és soobin hiába csukja be az összes ablakot, hiába tekeri fel a fűtést maximumra, hiába takarózik be orrig, a lakás yeonjun nélkül üres, magányos, csendes és hideg.
6:22
beomgyu reggelije az idő túlnyomó részében a cigi plusz kávé kombóból áll, de ha vadulni van kedve, a kávét energiaitallal szokta felváltani.
a kora novemberi reggel hideg, ködös sötétjében beomgyu bágyadtan, pizsamára vett kabátban támaszkodva az erkély hideg korlátjának dőlve hódol szokásának, most éppen kávéval és yeonjun társaságában, aki tiszteletben tartja barátja hagyományait.
– miért tanulsz furulyásnak? – teszi fel yeonjun a hirtelen kérdést, amikor eszébe jut, hogy mindig kíváncsi volt rá, de sose érdeklődte meg. beomgyu felé kapja a fejét, és pár másodpercig gondolkodnia kell a válaszon, na meg persze felfognia, hogy egyáltalán mire kell válaszolnia. megvonja a vállát.
– a szüleim azt akarták, hogy legyen egy diplomám, de nekem meg nem volt kedvem tanulni. – yeonjun felkuncog. – és neked hogy jött a médiaismeret?
– hát, az én szüleim nem akarták, hogy bölcsész legyek, én meg azt csinálom, ami nekik nem tetszik. – ezúttal mindketten felnevetnek.
yeonjun életében minden döntést az alapján hozott meg, hogy először megkérdezte magától: ez feldühítené a szüleimet? ha a válasz az volt, hogy igen, megcsinálta.
így lett például rózsaszín haja vagy piercingjei a fülében.
már nem beszél a szüleivel – vagy inkább a szülei nem beszélnek vele –, de még mindig rengeteg dühöt érez az irányukba, amiért minden áron próbálták beletuszkolni egy dobozba, amibe egyáltalán nem illett. ő soha nem akart a mintagyerek lenni, akiről ők álmodtak, és mindennel az ellen tett, hogy beleférjen abba a bizonyos dobozba. állami iskolába járt, flegmán és nagyképűen viselkedett, nagy volt a szája és egyszer még évet is ismételt – dacból.
– figyelj, szerintem ez még mindig jobb eset, mint a bátyámé: őt orvosnak szánták, erre alkoholista lett. – megint összenevetnek.
ezután csendben szívják a cigijüket és iszogatják a kávéjukat, beomgyu tele tejjel és barnacukorral, yeonjun viszont feketén.
soobinra gondol, ami zavarja. az elmúlt napokban sok ideje volt gondolkodni, és rá kellett jönnie, hogy rajta kívül szinte teljesen üres az agya, most pedig nem tetszik neki, hogy ennyire elfoglalja az elméjét.
de hát mit lehet ezzel tenni, ha kilenc éve barátok? hiába imádja az (egyoldalú) rivalizálását beomgyuval, a kondizást taehyunnal vagy akár azt, hogy akármikor hallhatja a delfinhangokat, amiket kai rendszeresen kiad, soobin nélkül végtelenül és leírhatatlanul magányosnak érzi magát; mintha teljesen egyedül lenne a világban.
soobin volt az első ember, akiben igazán bízott és akit a barátjának tudott hívni. a többi korabeli, akikkel összehozta az élet, vagy sokkal inkább a szülei, hasonló családból jött, mint ő, elviselhetetlenek voltak, és ők is hasonló véleménnyel rendelkeztek róla.
soobin egyszerű volt. visszahúzódó. szerény. a szöges ellentétük, még rá se hasonlított semmiben, és yeonjun pont ezért kedvelte, és pont ezért rájött, hogy nem akarta soobint olyanná tenni, mint saját maga. jó volt vele elképzelni egy életet, de akkoriban, tizenakárhány évesen kicsit mások voltak az elvárásaik a mostani helyzetüknél.
de nyilván arra senki nem számított, hogy soobin apja – az a féreg, ahogy yeonjun nagyon szereti emlegetni mind a mai napig – lelép az összes pénzükkel, aztán az anyja lebetegszik, ahogy azt sem, hogy yeonjun kis titkára rájönnek a szülei, és eldöntik, hogy már nem látják őt a családjukban szívesen. ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag mindent a nulláról kellett kezdeniük.
yeonjun új helyzete nem sokkal jobb a réginél, de soobin társaságát legalább élvezi.
soobin földhöz ragadt, de yeonjun magáról valahol mindig tudta, hogy hiába él most egyszerű életet, soha nem lesz több egy elkényeztetett kisgyereknél.
– kezdek fázni, bemegyünk? – elmélkedéséből kiszakítja beomgyu hangja, amiért kicsit hálás. rá kellett jönnie, hogy nem szeret gondolkodni.
– persze – feleli, majd mindketten elnyomják a cigarettájukat, ő pedig megissza a maradék kávéját.
yeonjun baja az, hogy sokszor nem tudja, mikor kell befognia a száját. talán ideje megtanulnia, és miután soobin világossá tette, hogy egyelőre nem akar felőle hallani, pont ezért nem zavarja őt. majd eljön a békülés ideje, de még nincs itt.
1:34
soobin mérges yeonjunra, legalábbis annak kéne lennie, és utálja, hogy hiányzik neki, azóta minden percben, hogy becsapta maga mögött az ajtót.
a teáját issza, néz ki az ablakon, és még akkor is csak arra bír gondolni, hogy egyedül yeonjun tudja jól megcsinálni a teáját. amikor magának készíti el, sose elég cukros vagy éppen túlságosan az, és amikor észreveszi magát, annyira feldühíti, hogy inkább kiönti az immáron kihűlt italát a mosogatóba. a konyhapultnak támaszkodik, és próbálja megállni a késztetést, hogy felhívja, hogy aztán a legszánalmasabb módon könyörögjön neki, hogy jöjjön végre haza, csináljon neki egy normális teát és aludjon vele. utálja, hogy folyamatosan emlékeztetnie kell magát, hogy most éppen mérges, és hogy ahhoz, hogy mérges tudjon rá lenni, rá kell gondolnia, de legfőképp azt utálja, hogy yeonjun még csak nem is próbálja őt megbékíteni, hogy aztán ő úgy tehessen, mintha nem biztos, hogy meg akarna neki bocsátani, utána pedig, amikor yeonjun már térden csúszik, nagy nehezen visszafogadja, és önelégülten mosolyogjon.
inkább befekszik az ágyba, lévén közel hajnal kettő, de hiába szorítja össze makacsul a szemét, yeonjun nem hajlandó a gondolatai közül távozni.
soobin visszaemlékszik arra, amikor tinédzserek voltak, és már azt se tudja, miről beszélgettek akkoriban, csak hogy valamin mindig tudtak nevetni, hogy valamelyikük egyfolytában elesett, aztán véres lett a nadrágja, hogy indokolatlanul sokszor volt a hajában bicikliolaj és hogy megállás nélkül romantizálták a jövőt, a közös életüket.
mert hiába csak két hónapja ismerték egymást, szentül hitték, hogy az a kötelék, ami kettejük között létrejött, megsemmisíthetetlen, és örökké egymás életének szerves részei lesznek.
és soobin még mindig hisz ebben.
11:41
yeonjunnak éppen véget ért az órája, és hatalmas léptekkel, a sálját az arcába húzva, zsebrevágott kezekkel készül elhagyni a campust – november vége van, hideg, ő pedig szeretné beomgyuék lakásának kellemes hőjét élvezni. ebben igazából semmi nem gátolja meg, csak az ismerős, magas figura, aki mellette csupán centikkel áll meg és egyenesen rá néz.
yeonjun először csak a szeme sarkából tekint rá, aztán teljes testével fordul felé. sokáig állnak csendben, yeonjun arra vár, hogy soobin mondjon valamit, soobin pedig éppen rákészül, hogy mondjon valamit. kifújja a száján a levegőt, a lehelete megfagy a mínusz fokokban, majd egy pillanatra belenézve yeonjun kérdő, várakozó szemeibe, annyit szól:
– gyere haza.
00:00
– milyen érzés huszonkét évesnek lenni? – yeonjun halkan, de izgatottan teszi fel a kérdést, ahogy hatalmas vigyorral az arcán soobin felé fordul.
– majd ha kialudtam magam, megmondom. – soobin félig még alszik, amikor ezt mondja, és elfordul yeonjuntól, fel se fogja, hogy mit kérdezett tőle, azt viszont tudja, hogy még aludni akar.
pár pillanat múlva a padlón találja magát, ami mintha keményebb lenne, mint máskor, a szemét védenie kell a hirtelen világosságtól és mielőtt bármit felfoghatna, egy alak áll előtte elszánt terpeszben, csípőre tett kezekkel. kis időbe beletelik neki, mire beazonosítja yeonjunként.
soobin minden ellenkezését figyelembe se véve yeonjun kirángatja őt a konyhába, ahol elénekli neki a "boldog szülinapot" kezdetű dalt, soobin elfúj egy gyertyát a szülinapi tortának csúfolt közértes fánkon, aztán pedig elfelezik. miközben esznek, senki sem beszél, és amikor már semmi nincs az apró tányérjaikon, csak morzsák, bámulnak maguk elé, továbbra is csendben. a konyhai lámpa pislákol. egyre sűrűbben fordul elő, és mindkettejüket zavarja, de nem szoktak körtét cserélni, csak ha az éppen aktuális már teljesen kiégett. néha még akkor se.
– sajnálom, hogy azt mondtam anyukádról – kezd bele yeonjun bűnbánóan. soobin meglepődik; mindig harapófogóval kellett belőle kihúzni a bocsánatkérést. – egy barom voltam – vagyok és nem kéne beleszólnom a családod ügyeibe.
soobin a morzsákat piszkálja a tányérján, és a fánk epres máza mellé – régen az eper volt a kedvenc gyümölcsük, egyfolytabán azt ettek, és bár a rózsaszín cukormáztól nem lett piros az egész kezük, mintha véres lenne, a mesterséges íztől ugyanúgy leírhatatlan, kellemes nosztalgia fogta el őket – még yeonjun szavainak íze is társul, ahogy magában emésztgeti őket. könnyen megállapítja, hogy yeonjun komolyan gondolja. nem néz rá, de érzi magán a várakozó tekintetet, és nehezen, de kinyögi, amit már egy ideje el szeretne mondani.
– nem, igazad volt. nem tudok egyedül gondoskodni anyáról. keresek neki egy jó helyet, és a tesóimmal is beszélek. el akarok menni a nővérem esküvőjére.
csend.
– leszel a kísérőm? – teszi fel a kérdést végül soobin. yeonjun felnevet, ő pedig, nem tudva hova tenni a reakciót, kérdő tekintettel néz fel rá.
– ezt már öt évvel ezelőtt is megkérdezted, és a válaszom még mindig igen.
és lehet, hogy beomgyuék lakása szebb, de nekik csak az ő lerobbant, nem-éppen-álom-lakásuk igazán otthon.