Actions

Work Header

The ashes of pride - A büszkeség hamvai

Chapter Text

GRBVjH0

1. fejezet

- Perselus! - Ahogy a kígyó is végre eltűnt és a mestere után ment, Eleonora úgy tört elő az eddigi búvóhelyéről, ahonnan csak Harryék miatt nem ugrott már korábban elő. Nem mintha sokat tehetett volna, de mégis… Egyikőjük sem gondolta volna, hogy Voldemort Piton ellen fog fordulni. A lány barátai nem akarták elhinni, hogy a professzoruk az ő oldalukon áll. Mostanáig nem. Ő tudta, a férfi a mentora volt, a barátja, már azóta, hogy először elé állt, és külön órákat kért tőle. A bájitalok és az alkotás, a kutatás iránti szenvedélyük kötötte össze őket. Lerogyott mellé, és a nyakára tette a reszkető kezét, a mély és csúnya sebre, amit Nagini harapása ejtett. - Meg ne merj halni! Hallod?

- A méreg… terjed… kell egy üvegcse. - Lora összezavarodottan vett elő egy üres üvegcsét, míg Perselus könnyezve Harryt nézte, és rögtön megértette. A könnycsepp! A fiú kezébe nyomta az üveget.

- Fogd fel a könnycseppet, Harry! Később egy merengőben meg tudod ugyanúgy nézni, mint az emlékeket. - A fiú bólintva tette, amit a lány mondott neki, míg ő újra a férfira koncentrált. Megtörölte a saját könnyes arcát, ezzel összekoszolva, és a derekára erősített kis övtáskából elővett több bájitalos fiolát is. Vérpótló főzetet adott neki, majd egy sokkal kisebb fiolát tartott Perselus szájához. - Idd meg, ma még nem fogsz meghalni!

Alig volt már ereje nyelnie, egészen eddig azt gondolta a bájitalmester, hogy készen áll meghalni. Most azonban karnyújtásnyira a halál árnyékában, előtte a fiatal lánnyal, aki olyan daccal és határozottsággal nézett rá, feléledt benne az élni akarás. Régóta először volt, akik miatt élni akart. A göndör hajú, cserfes kis boszorka miatt. A lány okos, és jó humorú édesanyja miatt. Ha Lora olyan biztos benne, hogy ma még nem hal meg, akkor hinni fog benne.
Ahogy ivott néhány kortyot a fiola tartalmából kitágult tekintettel meredt némán a fekete hajú boszorkányra. Az arcába visszatért némi szín, és ha rögtön jobban nem is lett, de már nem lángolt úgy mindene a méregtől.

- Mit adtál a professzornak? - Hermione a két fiúval együtt megdöbbenve néztek rá, de ő Perselushoz fordult vissza. Boldog mosollyal az arcán simította meg a férfi arcát.

- A bájital amin dolgoztunk, be tudtam fejezni. Ellenanyag Nagini mérgére. Nem tökéletes, de a baziliszkusz mérgét is használtam hozzá. Fogalmam sem volt, hogy működni fog-e. - Senki sem jutott szóhoz, mire Eleonora térítette magához a barátait. A barátja zöld szemébe nézett. - Harry, menjetek! Nektek még dolgotok van, állítsátok meg Voldemortot. Perselusról én gondoskodom.

- Vigyázz magadra, Lora!

- Ti is! - Ron és Harry is bólintottak neki, míg Mione sután megölelte a barátnőjét, aztán ott hagyták őket. Segített a férfinek felülnie, noha az arca így is grimaszba torzult. Ámulattal nézte a fiatal tanítványát.

- Egyedül fejezted be az ellenanyagot. Mégis mikor volt neked erre időd nélkülem, átkozott kis boszorka?
- Míg Harryék oda voltak, és végül neked is ott kellett hagynod az iskolát. Nem tehettem sok mindent, amivel segíthetek, így azt csináltam, amiben jó vagyok: kutattam és kísérleteztem. De erre most nincs időnk, Perselus! - Egy apró brosst tűzött le az amúgy bársonyos, sötétzöld talárjáról, ami most vérfoltos és koszos volt. A másik kezébe nyomta, és rázárta a férfi ujjait a madár formájú brossra. - Zsupszkulcs, elvisz édesanyámhoz a kúriánkba. Ő el tud látni téged jobban, mint én.

- Nem hagylak itt, különben édesanyád mit szólna? Te sem maradhatsz itt, Lora. - A lány halkan felsóhajtott, Eloise Moreau, az édesanyja előkelő, aranyvérű francia boszorka volt. A férje halála után fogta a lányát, Lorát, és Angliába jöttek. Azóta is a Szent Mungóban dolgozott, mint gyógyító, az anyja mindig is másokon segített. Amióta Perselus a mentora lett, a férfi jóban volt az anyjával. Mindketten tudták, hogy a nő sosem lenne dühös a férfira, amiért Lora nélkül jelenik meg, ahogyan a lányára sem, amiért a barátain akar segíteni.

- Nem mehetek. Sokan vannak, akiken tudok segíteni, annyian megsérültek, Perselus… Rengeteg halálfaló már nem is Voldemort parancsait követi, csak öldökölnek.

- Tudom. - Nagyot sóhajtott, aztán megpróbált Lora segítségével felkelni. Nem volt sok választásuk, Piton közel sem volt olyan állapotban, hogy a saját lábán állva bármit is tehessen, de ezt nehéz volt belátnia a makacs férfinek. Megszorította a kezében lévő brosst.

- L’oiseau vole. A madár repül. Csak mond ki hangosan, és a zsupszkulcs aktiválódik. Üzenem a mamának, hogy jól vagyok.

- Úgy lesz. Vigyázz magadra, Eleonora. L’oiseau vole.

- Au revoir, Perselus. - Ezúttal egyedül maradt ott a kísértetiesen csöndes csónakházban, a csata zajai alig értek el ide. Mély, reszketeg levegőt vett. Rettentően félt, hát hogyne félt volna. Elég egy rossz pillanat, és egy átok az életét veheti. De voltak ott mások, akiknek az élete pedig tőle is függhet. Volt nála elég bájital, és végre tudott hajtani alapvető gyógyító varázslatokat és bűbájokat.

A pajzsbűbáját szinte folyamatosan fenntartotta, és az elsők között találta meg a Weasley ikreket, mellettük az anyjukkal. Molly szomorú, aggódó, de egyben megkönnyebbült pillantással nézte a lányt. Rontól tudták, hogy Lora jól van, de mindenki örült, ha egy ismerős arcot látott a káoszban. Fred azonban nem volt ilyen szerencsés. Mindent elkövetett, hogy a fiú ne vérezzen tovább, és amennyire csak tudta, igyekezett egyben tartani a fiút. Fred Weasley nem fog az orra előtt meghalni, ahogy senki más sem! A vörös fiú légzése legalább stabilabb lett, és már nem vérzett. Többet nem tehetett érte, csak remélni tudták, hogy kitart addig, amíg nem kap rendes ellátást is.
George hol neki hálálkodott, hol a testvérének beszélt, míg Molly szoros ölelésbe vonta. Halkan felnevetett, nem gondolta, hogy ennyire sokat jelent amit tesz. Ő korántsem az édesanyja volt, akinek a gyógyítás a vérében volt. De talán büszke lesz a lányára, hogy amit tanított neki, azzal másokon segít. Lavander volt a következő, akik eszméletlenül talált meg a földön, fogalma sem volt, mi történhetett szegény lánnyal. Hermione szoba társa volt, különösebben nem voltak jóban vele, de ezek már rég nem azok az idők voltak, ahol ilyen gyerekes dolgokkal foglalkozhattak. Egy háztársuk volt, egy fiatal boszorkány. Lora elvitte a többi sérülthöz, és igyekezett stabilizálni a lány állapotát.
Még egy tőlük fiatalabb hugrabugos fiút talált, akinek sürgős ellátás kellett, majd elindult, hogy körülnézzen. Többen is segítségre szorultak, de sokan nem voltak olyan rossz állapotban, vagy már… túl későn ért el hozzájuk a segítség. Sok élettelen arcot ismert fel a porban fekve a diák társai közül, ahogy halálfalókat is. Ennyi halál, és miért? A gondolataiba veszve olyasvalakibe botlott, akire egyáltalán nem számított.

- Mr. Malfoy. - Némi félelemmel vegyes döbbenettel nézte a szőke férfit, és rá sem ismert a máskor mindig makulátlan megjelenésű, elegáns varázslóra. A haja az arcába lógott, a szeme alatt mély karikák, sosem látta még ilyen legyőzöttnek a férfit. Az egyik kezével az oldalát szorongatta a bordái alatt, míg a másik kezében a pálcáját szegezte a lányra.

- Mrs. Moreau… - Felismerte a boszorkányt, Piton egyik tanítványa volt. A lány is olyan meglepettnek tűnt, mint ahogy saját magát érezte. Azonban a leginkább akkor döbbent meg, amikor a tekintete az oldalát szorongató kezére siklott, és a félelem eltűnt a lány világos tekintetéből. Leengedett pálcával lépett közelebb hozzá, az ő szürke tekintetét keresve.

- Mi történt magával?

- A Nagyúr nem szereti az árulókat. - Eleonora tekintete is megkeményedett hallva a férfi szavait, de csak ennyit kérdezett.

- És a családja?

- Narcissa fogta Dracót, és elvitte innen. A Nagyúr engem büntettet meg helyettük. - Félrenézett, miközben beszélt. A szégyen és a bűntudat váltogatták egymást, és közben fogalma sem volt, miért válaszol a lánynak, vagy a boszorka miért nem átkozta még meg. Már nem is érdekelte. A családja miatta került ekkora veszélybe, és Narcissa aligha fog neki megbocsátani. Legalább a fia már biztonságban volt, távol innen.

- Tessék, igya meg. - A tekintete visszatért a lányra, majd az elé tartott üvegcsére. Bájitalt adott adott neki, mire kétkedve elvette, de amikor beleszagolt, az egyik szemöldöke a magasba szaladt. Energizáló főzet? Egy hosszú kortyban kiitta. - Megnézhetem? A bordáit. Nem vagyok gyógyító, de az édesanyám igen…

- Buta boszorkány, akár meg is átkozhattam volna.

- De nem tette, ahogyan én sem. - Megrázva a fejét vette el a kezét a bordáiról, és engedte a lánynak, hogy egy diagnosztikai bűbájjal felmérje a sérüléseit. Amíg őt látta el, a boszorka figyelme lankadt, már csak arra eszmélt fel, hogy a férfi hirtelen feltartotta a pálcáját.

- Avada kedavra! - Néma döbbenettel nézett Malfoy acélszürke szemébe, majd a mögöttük elterülő férfira. Egy halálfaló. Ha a varázsló nem elég figyelmes és gyors, Lora már halott lenne.

- Köszönöm. - Lucius csak bólintott, és ezúttal Eleonora újra dolgozni kezdett. A férfi érezte, ahogy a bordái a helyükre igazodnak, és könnyebben kap levegőt, noha a szúró érzés nem tűnt el. A cruciátustól megkínzott idegei pedig egy kicsit megnyugszanak. Mikor újabb fiolát nyomtak a kezébe, már nem kérdőjelezte meg, hogy mit ad neki a fiatal nő. Figyelte, ahogy koncentrálva mozgatja a pálcát tartó kezét, mire csöndesen megszólalt.

- Miért segít nekem?

- Mert maga nem egy rossz ember, csak egy férfi, aki sok rossz döntést hozott. - A lány viszonozta a tekintetét, és Lucius Malfoy mélyen hallgatott. A felesége elfordult tőle, az élete a feje tetejére állt, és nem maradtak barátai, vagy szövetségesei. Mind ez a saját hibájából, ez a fiatal boszorkány mégis mellette térdel, és azt mondja, nem rossz ember. Egy fiatal kis fruska, aki most mégis rajta segít.

- Piton még él? - A kérdés meglepte a lányt, ahogy a témaváltás is, de a mosoly az arcán magáért beszélt.

- Jól van. Nagini megtámadta, de volt ellenmérgünk. Most az anyámmal van.

- Mindig megússza valahogyan a nyavalyás gazember. - Lorát megmosolyogtatták Lucius szavai, Perselustól tudta, hogy régen barátok voltak, és ő volt Draco keresztapja. A mosolya lassan eltűnt, nem most volt itt az ideje nosztalgiázni.

- Menjen a családja után, Mr. Malfoy. Tűnjön el innen. - Lucius lassan bólintott, de nem hagyta azonnal ott a lányt. Hátulról fedezte, egészen addig, míg meg nem látta a nő egyik professzorát, Minervát.

- Köszönöm, Mrs. Moreau. Vigyázzon magára! - Eleonora mire szólásra nyitotta a száját, a férfi már eltűnt, így csak halkan suttogott el egy au revoirt.

Nem tudta, mi fog történni vele, vagy a férfival, de valahogy helyesnek érezte, amit tett. Malfoy és a családja már eleget szenvedtek, ahogy mindannyian. Már csak Harryn múlott az egész. Még egyszer végignézett az iskola omladozó falain, aztán csatlakozott Mollyékhoz. Megtette, ami tőle telt, így a figyelmét újra a sérülteknek szentelte, akiknek Madam Pomfrey állított fel néhány másik tanárral együtt egy sürgősségi szárnyat. Mindenki megviselt és fáradt volt, de halványan elmosolyodott, ahogy végig pillantott, és fölfedezte a legjobb barátnője, Camille arcát. Még nem volt minden veszve.