Actions

Work Header

climbing up that coastal shelf

Work Text:

– Jiujiu? – szól Jin Ling. Már övé a bástya, mely halványkék falának most nekitámaszkodik.

A holdvilág – gyengéd és hűsítő – visszaverődik a lótusztó felszínéről. Jiang Cheng az egyik alacsony padocskán ül. Mellette a tompa fényű lámpás megvilágítja a köteg papírmunkát,  amire épp haragosan grimaszol, de igazából nem mérges, csak morcos egy kicsit.

– Mmm? – kérdi Jiang Cheng. Felemeli a fejét, és úgy veszi ki a száraz ecset nyelét a szájából, mintha ez megakadályozná Jin Linget abban, hogy észrevegye, hogy egyáltalán ott volt. – Mi az?

Tündér, elmaradhatatlan jelenlét, mint mindig, Jin Ling lábának dől. A fiú lenyúl, és megvakargatja a kutya tarkóját.

– Szerinted mi a két legfontosabb dolog, amit tudnunk kell kimondani? – kérdezi.

– Mégis miféle kérdés ez? – ugrik össze Jiang Cheng szemöldöke. – Részeg vagy?

– Dehogyis – feleli Jin Ling. – Csak egy pohár bort ittam. – Jiang Cheng kinyitja a száját, hogy még azt az egyetlen poharat is kifogásolja, de aztán láthatóan eszébe jut, hogy Jin Ling már a klánja feje; hogy már egyébként is betöltötte a tizenhetet, és hogy a saját szemével látta, amikor Jin Ling elfogadta a neki nyújtott borospoharat. Hogy Jin Linget más klánvezérek vették akkor körbe, férfiak, akik még Jiang Chengnél is idősebbek. – Ki vagyok én, egy Lan?

Jiang Cheng felhorkant. – Nem ájultál el – mondja. – Máris leköröztél minden Lant.

– Annyira azért egyikük sem puhány! – tiltakozik Jin Ling, mire újra szerencséje van megtapasztalni a nagybátyja legélesebb, leglebilincselőbb pillantását. Ha egy pillantás ostormódra a bokája köré tudna tekeredni, ez lenne az.

– Igazán? És ezt te honnan tudod?

– Sizhuitől és Jingyitől – feleli Jin Ling. – Nyilván. – És tényleg nyilvánvalónak kellene lennie, mert Sizhui és Jingyi a barátai, ez a tény pedig jobban átmelegíti őt, mint bármiféle alkohol. Jiang Cheng felé fordulva keresztbe fonja a karját, és vár, hogy lássa, a nagybátyja kioktatást fog-e csinálni a dologból. Jin Ling ki tud várni egy kioktatást.

De Jiang Cheng csak megforgatja a szemét. – Nem ájultak el?

– Nem! – feleli Jin Ling. – Jingyinek vagy egy órán át be sem állt a szája, Sizhui meg nem volt hajlandó kivenni az arcát Tündér bundájából. – Valamint megállás nélkül simogatta is a kutyát, miközben újra meg újra azt suttogta, hogy olyan puhi; valószínűleg ez az oka, hogy Sizhui lett Tündér új kedvence (persze Jin Linget nem számítva). Jingyi bizonyára egy fél csirkét meg fog etetni vele, hogy visszanyerje a vezetést.

– Hm – ráncolja a homlokát Jiang Cheng. Furcsamód őszintén meglepettnek tűnik.

– Mégis ki ájul el egyetlen pohár bortól? – faggatózik Jin Ling.

– Hanguang-jun, ki más – feleli Jiang Cheng, és a nyomatékosítás kedvéért összerázza a papírkötegét.

– Mi? – húzódik össze Jin Ling szemöldöke. – Hanguang-jun nem iszik.

– Hanguang-jun nem iszik, mert egyetlen pohár bor azonnal kiüti – mondja Jiang Cheng. – Még nyelni is alig van ideje.

– Mégis mikor láttad Hanguang-junt inni?

– Ne kérdőjelezd meg a náladnál idősebbeket. – Jiang Cheng homlokára mogorva ráncok költöznek, a férfi pedig újra nekikezd a papírjai között lapozgatni. Még mindig a papírokat nézi, amikor azt mondja: – És különben is, a dajiud látta, nem én.

Jin Ling szája elnyílik egy kicsit.

– Ez mikor volt? – sikerül kinyögnie. Fogalma sincs, hogy jó kérdés mellett döntött-e. Jiang Cheng sosem hívta még Wei Wuxiant Jin Ling nagybátyjának. Sosem… említette meg úgy, mintha csak egy átlagos emberről beszélne.

– Amikor nagyjából veled egyidősek voltunk – feleli Jiang Cheng. Még mindig a kezében szorongatott papírokat bámulja. – Százszorta nagyobb bajkeverő volt, mint te valaha. – Valami rég elfeledett kín szemforgatásra készteti. – Italt csempészett Felhőzugba, amikor ott tanultunk, úgyhogy persze mindhármunkat azonnal rajtakapták. Erre mit csinál a hülyéje? Lan Wangjira csap egy talizmánt, amíg mi elszelelünk, aztán leitatja, és másnap reggel mindannyiunkat meghusángolnak, mert Hanguang-junt kidőlve találták a dajiud szobájának padlóján. – A tőle szokásos morgolódással a padnak csapja a papírokat. – Holdkóros.

Tündér aggodalmasan Jin Ling tenyerébe nyomja az orrát, mintha érezné, hogy a gazdája menten lehidal.

– Csak ugratsz, Jiujiu – mondja a fiú. Jiang Cheng felhorkant.

– Szerinted ezt magamtól ki tudnám találni? – kérdi. – A sok marhasága felével nem tudnék magamtól előállni. – Egy kicsit… fanyar, ahogy beszél, de valami más is. – Gyere, olvass ezekbe bele; mind engem dicsér, amiért olyan szépen nősz. Még azt is megnézhetjük, ki miért alázatoskodik.

– Miért hoztad ide őket? – vág át Jin Ling a kerten, hogy nagybátyjához lépjen.

– Szerinted? Hogy elolvashasd őket – feleli Jiang Cheng, és átadja az első levelet.

(Jin Ling jól tudja, hogy az üzenetek nem igazán róla szólnak; Jiang Chengnek címzett hízelgés mind, vagy épp utalások tömege arra, hogy milyennek szeretnék látni a Jin klán jövőjét. De néhányuk mégiscsak egész kedves.)

– Nem válaszoltál a kérdésemre – szólal meg Jin Ling, miután átnyálazták magukat egy pár oldalon. – Észrevettem ám. – A nagybátyja felé billenti az állát, szócsatára készen.

– Milyen kérdésedre? – Jiang Cheng a papírokat rendezgeti.

– Hogy mi a két legfontosabb dolog, amit tudnunk kell kimondani.

– Oh. – A nagybátyja egy pillanatra elhallgat, majd csettint egyet a nyelvével. – Gyere, Tündér. – Tündér vár egy kicsit, hogy esélyt adjon Jin Lingnek lefújni a parancsot, aztán Jiang Chenghez battyog, hogy a combjára tegye a fejét. A férfi fültövön vakargatja, és hosszú mozdulatokkal simogatni kezdi a hátát. Tündér remek segítség, ha gondolkodni szeretne az ember; ez az egyik ok a sok közül, amiért ő a legjobb kutya a világon.

– „Gyere haza” – mondja végül a férfi. – Vagy „vigyázz magadra.” Valami ilyesmi. És „hagyd abba.”

– Hm. – Jin Ling előrenyúl, hogy a nagybátyja keze mellett ő is Tündér bundájába süllyessze az ujjait. – Miért pont ezek?

– Mert ha nem mondod ki őket, valaki belehal, azért. – Jiang Cheng megpaskolja Tündér fejét a két füle között. – Kezd elhízni a kutyád.

– Nem is igaz – mondja Jin Ling. – Tökéletes súlyban van.

Köszönöm. Sajnálom. Hagyd abba. Gyere haza. Vigyázz magadra. Jin Ling megízlelgeti a szavakat, és elgondolkodik, hogy vajon kinek kell majd egyszer elmondania őket.

 


 

Jin Ling lebámul a legutóbbi levelére, és felnyög. – Yao klánvezér. Van bárki, aki el tudja viselni?

– Nincs – feleli Jiang Cheng, de nem néz fel a fontos ügyből, ami Tündér hátának simogatását jelenti. – Mert egy patkány. Most meg mit csinált?

Jin Ling fintorog, és meglegyezi a levelet a nagybátyja felé. – Jin Rulannak címezte. – Már egy ideje oda-vissza leveleznek, mert a Yao klánnak vagy el kell végre intéznie a területükön ólálkodó élőholtakat, vagy be kell vallaniuk, hogy képtelenek rá, és szükségük van a Jin klán segítségére. Jin Ling néhány növendéke jelenleg a lanlingi határnál ücsörög, és azzal vannak elfoglalva, hogy azonnal levágjanak minden élőholtat, amint azok átverekedik magukat a határt jelölő patakon. Jin Ling gyanítja, hogy remekül szórakoznak – állítólag versenyt csináltak belőle, hogy ki tudja a határhoz legközelebb leteríteni az ellenséget –, de mégis. A klánja tagjainak jobb dolga is akadna.

Valamint, mivel Jin Ling a klán feje, nem mehet oda három hétre letáborozni, hogy megnyerje a versenyt. Ami igazságtalanság.

– Tudom, hogy megteheti– panaszkodik Jin Ling. – Idősebb nálam. De mégiscsak klánvezér volnék, nem? És tudja jól, hogy utálom.

– Ha megteheti, akkor ne köss bele – mondja Jiang Cheng. Tündér szusszan egyet, és még jobban az ölébe mászik, úgyhogy a férfi ha akarna, akkor sem tudna megmozdulni. De nem mintha odébbállna, amikor Jin Lingnek még mindig dolga van. Jiang Cheng sosem megy messzire az unokaöccsétől, amikor az Aranyhal-bástyába látogat; csak a sarokban morgolódik, és türelmetlen válaszokat ad Jin Ling kérdéseire.

– Tudom! – ránt magához Jin Ling egy üres pergament, hogy nekiállhasson választ írni. A levél többi része is épp olyan utálatos, mint az eleje. – Rulan. – Régi litánia ez; sosem szerette a Rulan nevet használni, ámbár manapság már inkább megszokás a panaszkodása. De mondjuk az is igaz, hogy Yao klánvezér direkt volt lekezelő a használatával, ami más esetben is Jin Ling idegeire menne. Az ecsete a papír tetejére suhan, és írni kezdi a berögzött kezdést. – Különben is, miért pont Rulan?

Jiang Cheng felmordul, és határozottabban kezdi vakargatni Tündér pocakját. A kutya a hátára fordul, és lelkesen ráliheg. – Nem tudom, a dajiudat kérdezd – mondja a férfi, mire Jin Ling majdnem a sorokra ejti az ecsetét. Sikerül épp időben elkapnia, és megpróbálja úgy folytatni a levél írását, mintha minden a szokásos rend szerint folyna. Nem arról van szó, hogy nem tudta: Wei Wuxiantől kapta az adott nevét, de na. Nem olyasmi dolog ez, amiről beszélni szokott a nagybátyjával. Csak költői volt a kérdése – egy szokásos háborgás.

– Kínosan egyértelmű – dörmögi Jiang Cheng, és kezébe fogja Tündér egyik mellső mancsát. Egy pár pillanatig oda-vissza integet vele; a kutya csóváló farka a padlót ütögeti. – Lan. Hah. Már akkor is.

Jin Ling lerakja az ecsetet, mielőtt tényleg leejtené. Mert minden elhangzó szóval egyre valószínűbb, hogy ez lesz a végeredmény. – Akkor tényleg a Lan klánról nevezett el?

– Lan Wangjiról – pontosít Jiang Cheng, és majdnem vicsorog, de nem igazán éli bele magát. Megint integet egyet Tündér lábával; a kutya orrához érinti a tappancsot. Aztán hirtelen elengedi, a mozdulat lendületéből ítélve pedig eszébe juthatott, hogy Jin Ling épp őt nézi. Nem mintha Jin Ling nem csinálta volna már pontosan ugyanezt korábban, amúgy – Tündér láthatóan nem bánja, a tappancsai pedig nagyok és puhák –, de nem teszi szóvá a dolgot.

– Rosszabb is lehetne – mondja végül Jiang Cheng. – A legkedvesebbje után nevezett el téged. Azután, akit a legjobban csodált. – Egy erőtlen, fanyar szusszanás, ahogy haragosan a padlóra bámul. Tündér, aki mindig felismeri maga körül a szomorúságot, a hasára fordul, és megpróbálja megnyalni a férfi arcát. – Tündér, ne gusztustalankodj! Mégis mit tanítasz te ennek a kutyának?

– Nem az én hibám, hogy folyton elkényezteted – feleli Jin Ling. Az ajkába harap.

– Nem az én kutyám – vág vissza Jiang Cheng. – A te dolgod megtanítani viselkedni. – Ráveszi Tündért, hogy inkább a karjára és az azt takaró ruhaujjra irányítsa a vigasztalási kísérleteit. A kutya láthatóan ezzel is teljesen megelégszik. – Suibian – mormorgja a férfi undorodva. – Sokkal rosszabb is lehetett volna. – Felsóhajt. – Nem is tudom, miért hallgatott rám.

– Kicsoda?

– Az édesanyád. – Megvakargatja Tündér nyakát a nyakörv alatt, és úgy fixírozza a kutya bundáját, mintha a szőrszálakból olvasná ki a szájából elhangzó szavakat. – Én javasoltam, hogy a dajiudtól kérjen névötleteket. Tudhattam volna, hogy valami ilyesmivel fog előállni. – Felnevet, de a hang csúnya és öblös.

– Tényleg? – Jin Ling hangja reszketeg, a kérdés rebegő. Nyel egyet, és pajzsként vonja maga elé a hőbörgést. – Akkor… Akkor te vagy a hibás!

– Nyilván – feleli Jiang Cheng. – Ne tégy szóvá egyértelműségeket.

– De... miért őt kérted meg? – kérdi Jin Ling. – Nem… – A hangja elcsuklik, ami váratlanul éri. – Nem akartál te elnevezni?

– Ne beszélj ostobaságokat. – A férfi hangjának éle tompított, biztonságos. Jiang Cheng kiabált már Jin Linggel, amikor az unokaöccse feldúlt volt, vagy mogorva, vagy pironkodott zavarában. Egy párszor, amikor félt. De sosem, egyszer sem olyankor, amikor mélyen Jin Ling lelkébe vájt a fájdalom. – Persze, hogy el akartalak nevezni. – Kinoszogatja Tündért az öléből, és Jin Linghez küldi; a kutya, egy utolsó nyalintással Jiang Cheng kézfejére, megy is. A fiú átöleli az állatot, aki boldogan lihegve a gazdája vállára fekteti az állát.

Jiang Cheng lehajtja a fejét, és piszkálni kezdi a kézelőjét tartó kapcsokat. – Akkor történt, amikor még Yilingben élt – mondja halkan, rekedtesen. – Nem tudtam, hogy találkozni fog-e veled valaha. Nekem csak Lanlingba kellett jönnöm, ha látni akartalak, az meg nem nagy távolság.

Jin Ling nagyot nyel. – Oh.

– Ő is a nagybátyád, nem csak én – folytatja Jiang Cheng. Vállat von. – Szerettem volna, hogy tőle is kapj valamit.

– Oh. – Jin Ling Tündér bundájába temeti az arcát, és mélyen belélegzi a kutyája biztonságot jelentő illatát. Jiang Cheng elcsendesül.

Már megszokás volt nem szeretnie az adott nevét. Névként valóban nem szereti; azt, ahogy hangzik, azt, hogy milyen szóvirágos. Megszokta, hogy csúnya, romlott dologként tekintsen rá. De. Már azt is kezdi megszokni, hogy Wei Wuxian már mást jelent a számára: egy barátságos hangot, nevetést, talizmánokkal behatárolt biztonságot. Rulan. A férfi egy szerette után.

– Oh – ismétli újra, és megint lenéz az előtte heverő levélre. Az elegáns írásjelekre a papír tetején.

Yao klánvezér így is egy patkány marad, de… talán mégsem olyan rossz ez, ha a név közös ajándék mindkét nagybátyjától.

 


 

Egy héttel azután, hogy mesélt Jin Lingnek az adott nevéről, Jiang Cheng hazamegy. Négy napra rá Hanguang-jun és Wei Wuxian jelenik meg az Aranyhal-bástya lépcsőinek lábánál. Mindketten egészségesnek tűnnek, bár látszik rajtuk az út pora, Wei Wuxian hajából pedig gallyacskák állnak mindenfelé. A távolból érkező szamárbőgésből ítélve nem csak gyalog, de szamárháton is utaztak – ami egy Főkultivátor méltóságán alulinak számít, de persze senki sem fogja ezt szóvá tenni a férfinak, aki még úgy is képes a legméltóságosabb személy lenni a láthatáron, hogy közben egy szamarat ráncigál maga után. Azt a szamarat.

Ahogy a két férfi megindul az Aranyhal-bástya tengernyi lépcsőjén, olyan könnyedén fogják egymás kezét, mintha a kezüket nem is találták volna ki másra. Jin Ling félúton, a lépcsőpihenőn állva vár rájuk; mindig itt üdvözli a vendégeit, ha alkalma nyílik rá.

– Hanguang-jun. Dajiu. – Kezében fogva édesapja kardját, mélyen meghajol, ahogy azt illik. – Üdvözletem az Aranyhal-bástyában. – Felegyenesedik, és Wei Wuxianre pillantva hozzáteszi: – Tündér a délnyugati kertben van, úgyhogy nem fog zargatni. Csak ne mássz be este az ablakomon. – Tündér mindig Jin Ling szobájában alszik, és ez most sem fog megváltozni.

Hanguang-jun arca az egyik megfejthetetlenül szenvtelen arckifejezésből a másik megfejthetetlenül szenvtelen arckifejezésbe rendeződik. Wei Wuxian színészként játssza el mellette a vérig sértettet. – A-Ling! – méltatlankodik. – Mégis mikor sértettem meg én valaha az Aranyhal-bástya vendégszeretetét?

Az a-Ling új fejlemény, és a becézés úgy tölti be Jin Ling szívét, mint a hideg levegőben felszálló pára. Megforgatja a szemét, mire Hanguang-jun talál egy harmadik módot arra, hogy semmiféle érzelem ne látszódjon az arcán, Wei Wuxian pedig szélesen elvigyorodik.

– Van olyan hely egyáltalán, aminek egyszer sem sértetted meg a vendégszeretetét? – kérdi a fiú, és elindul velük fel a sok-sok lépcsőfokon. Hanguang-junt, aki egy hegy tetején lakik, kicsit sem viseli meg a mászás, Wei Wuxiant pedig persze semmi sem fárasztja ki észrevehetően, hacsak ő azt úgy nem akarja. Velük ellentétben, például, amikor Nie Huaisang látogat az Aranyhal-bástyába, mindig olyan elcsigázottan sóhajtozik, hogy Jin Ling elkezdte figyelmesen tervezni a napirendet, és így a férfinak mindig a lehető legkevesebb lépcsőt kell megmásznia naponta. Arról persze nincs szó, hogy Jin Ling kételkedne benne: Nie Huaisang képes lenne elérni őt, ha a fiú egy hosszú lépcsősor tetején, a férfi pedig a legalján állna.

– Tisztelettel fordulj a náladnál idősebbek felé – szól Hanguang-jun. Jin Ling megpróbálja elképzelni, mit felelne erre Sizhui – vagy akár Jingyi, ami azt illeti. Persze nem tervezi Jingyiről mintázni a viselkedését, de azért azzal jóval könnyebb dolga lenne.

– Áh, Lan Zhan – billenti a másik férfiéhez a vállát Wei Wuxian. Őket nézni néha zászlóra emlékezteti a fiút: Wei Wuxian csapongó, mint mindig, ahogy lobogóként hol lekonyul, hol felkapja a szél Hanguang-jun körül, aki olyan biztosan horgonyozza le, mint egy zászló rúdja. (Jin Ling csak nagyon kevés embert látott életében őszintén házasnak lenni. Nagyrészt csak a shenshenjét és… és Meng Yaot.) – A-Lingtől ez nagyon is tiszteletteljes! Mit szól amúgy a jiujiud, hogy dajiunak szólítasz engem?

Jin Ling vállat von, a tekintete pedig akaratlanul is elrebben Wei Wuxian arcáról. – Mégis mit szóljon? Jiujiu arra nevelt, hogy tiszteljem a nálamnál idősebbeket. – A szeme sarkából Hanguang-junra néz, és bár szeretné, nem nagyon meri kiélezni a pillantását. Aztán hozzáteszi: – Biztos leugatna, ha azt hallaná, hogy bármi másnak szólítalak.

Wei Wuxian szemei egy pillanatra elkerekednek meglepetésében, aztán a férfi elmosolyodik. De a legfontosabb, hogy lassan mosolyodik el – nem hirtelen mázolja magára derűt. Ebből a szempontból Jiang Chenggel nagyon is hasonlítanak egymásra; Wei Wuxian lassan megnyilvánuló öröme, Jiang Cheng lassan parázsló haragja nagyobb eséllyel jelzi az őszinte érzelmet.

– Jiujiu? – érdeklődik Hanguang-jun. – Nem xiaojiu?

Jin Ling vállat von. – Egész életemben jiujiunak szólítottam. Nem mondta, hogy hagyjam abba.

Wei Wuxian felnevet, a hang pedig még mindig ragyog a boldogságtól. Ahogy Hanguang-jun rápillant, a szája körüli feszességet elhagyja a rosszallás. Jin Ling csak csodálkozik, hogy egy kicsit is képes volt megfejteni a férfi arckifejezését.

– Erre – szól a fiú, és az egyik kisebb terembe vezeti őket, ahol evés közben nem kell folyton a Jin klán vezérét játszania. – Kértem önnek teát, Hanguang-jun – bólint a férfi felé, aztán Wei Wuxianhez fordul. – És Hajnali Szellőt is. – A Hajnali Szellő Lanling híres itala; mérföldekkel jobb, mint a gusui Császári Mosoly.

– Hanguang-jun? – kérdi Wei Wuxian. – Nem Lan-shushu?

Hanguang-jun megrándul. Sizhui valószínűleg meg tudná mondani, hogy egy Érthetetlen, de odavagyok a hibbant nagybátyádért rándulásról, vagy egy Ha shushunak mersz szólítani, a spirituális hangszerem zenéje lesz az utolsó dolog, amit valaha hallasz rándulásról van-e szó.

Sizhui is Hanguang-junnak szólítja – mondja végül Jin Ling, és arra alapozik, hogy a kijelentés nem csak igaz, de vitathatatlan érv is. A fiú képtelen megfejteni Hanguang-jun testbeszédét és arckifejezéseit, de Sizhui olyan egyértelmű, hogy már a létezése is megfejthetővé teszi a férfit jelentő talányt. Ha Sizhui nem nevezheti shushunak, más sem teheti.

– Most, hogy már felnőtt – bólint komolyan Hanguang-jun. Jin Ling majdnem felbotlik a saját lábában. Erre nem létezik illő válasz, vagy ha mégis, ő nem tud róla.

– Hát, én is felnőtt vagyok – dönt végül az egérút mellett, amely nem eredményezné sem Hanguang-jun megsértését, sem pedig azt, hogy Jin Ling a füle hallatára shushunak nevezze. És különben is, már használhatja az adott nevét, és ő a Jin klán feje, és ha ez nem elég felnőtt, akkor semmi sem az. – Úgy! 

Hanguang-jun ismét bólint egyet. Jin Ling tanácstalanul Wei Wuxian felé fordul, aki válaszként egy lendületes bólintással szolgál, az arcára költöző széles vigyor pedig inkább árulkodik gyengédségről, mint derűről. Úgyhogy Jin Ling nem baltázhatta el nagyon a dolgot.

 


 

Jin Ling a Jin klán tanterveit próbálja megfejteni éppen, amikor egy éles, ismerős sikoly vág át a szoba levegőjén. 

– Mit keresel itt! – visít vissza, és minden papírja szanaszét repül, ahogy felpattan az asztaltól. A sámlija az asztalnak ütődik, remélhetőleg anélkül, hogy megsértené. Egy riadt szusszanás kíséretében Tündér is felül. És valóban: Wei Wuxian áll a küszöbön, és Hanguang-jun lelógó ruhaujja mögött rejtőzködik. – Tündér, szőnyeg. – Azzal a kutya azonnal a padlóra veti magát, a mancsait és az orrát pedig a deszkáknak préseli.

– Ez nem a délnyugati kert – állapítja meg Hanguang-jun.

– Jóvá kell hagynom a tanterveinket, de csak ma kaptam meg őket – kezdi magyarázni Jin Ling zsémbesen. Hatalmas hülyeség, hogy jóvá kell hagyjon egy csomó tantervet, amelyek óráira még be sem ülhet, de muszáj megcsinálnia, és semmit sem fog jóváhagyni anélkül, hogy előtte el nem olvasná, és az újabb növendékek holnap kezdik a kiképzést, és...! – Ha ezt mind végig kell olvasnom – int a papírhalom felé –, akkor Tündér is velem lesz. – Wei Wuxianre pillant. – Most már nem fog mozdulni vagy ugatni vagy bármi ilyesmi, hacsak azt nem mondom.

Wei Wuxian halkan nyöszörög egy kicsit, de aztán egy cseppet félretolja férje lelógó ruhaujját, hogy a szobába pillanthasson.

– Valakinek szólnia kellett volna neked – motyogja Jin Ling. – Megmondtam. – Küldött egy szolgát, hogy szóljon Wei Wuxiannek a fejleményről, mielőtt elhozta volna Tündért a délnyugati kertből.

– Wei Ying bujkált a küldöncök elől – mondja Hanguang-jun. Ha Jin Ling füle nem csal, a férfi mintha… jól szórakozna a párján. Talán. 

– Lan Zhan! – nyafog Wei Wuxian. – Nem nevethetsz ki, amikor épp az életemet fenyegetik!

– Nem fenyegeti az életedet! – csattan fel Jin Ling. – Akkor sem fog megmozdulni, ha belerúgsz. Bele ne rúgj, mert visszarúgok – teszi hozzá gyorsan, mielőtt bárki megmozdulhatna.

– Nem tenné – mondja szelíden Hanguang-jun.

– Ahhoz először ki kéne bújjon a ruhaujj mögül – mutat rá Jin Ling, de azonnal lenyeli a nyelvét, mert Wei Wuxian függönyként félrehúzza a szóban forgó ruhaujjat, és a férje karja alatt tétován előrelép.

– Nem fog megmozdulni? – kérdi. A hangja rémült és bátortalan, ami Jin Lingnek nagyon nincs ínyére.

– Nem fog – ígéri Jin Ling. Tündér fél szemmel Wei Wuxian felé pillant, aki egy sikkantás kíséretében azonnal hátrébb ugrik.

– Rám nézett!

– Mert össze-vissza ugrálsz, és folyton visítozol – mondja Jin Ling, és lenyúl, hogy megsimogassa Tündér fülét, mert nagyon ügyes kutyus. – Látod, nem mozdult. – Tündér halkan felsóhajt; nem is igazán hang a dolog, csak egy kicsit hangosabb lehelet. – Jó kislány.

Wei Wuxian nyöszörögve újabb lépést tesz a szobába, aztán kettőt. Hanguang-jun óvatosan leereszti a karját, a tekintete pedig Wei Wuxian, Tündér és Jin Ling között ugrál.

Egész biztos, hogy nem fog megmozdulni?

– Egész biztos – feleli Jin Ling. – Olyan most, mint egy lélegző szőnyeg. – Hanguang-jun lassan megbiccenti az állát, feltehetően azért, mert most értette meg, miről is beszélt a fiú korábban. A szőnyeg nem épp egy szokásos vagy egyértelmű parancs, amit a spirituális kutyájának tanít az ember.

Wei Wuxian csigalépésben beóvatoskodik a szobába úgy, hogy egy félkörívet leírva egyetlen egyszer sem kerül karnyújtásnyi távolságon belül Tündér fekvő alakjához, és egészen addig megy, amíg el nem éri az asztal Jin Lingtől legtávolabb eső oldalát. Leül a sámlira, és behúzott nyakkal felhúzza a lábait. Jin Ling őszintén csodálkozik, hogy még nem vette elő a fuvoláját.

– Na – szól Wei Wuxian vékony, remegő hangon. Jin Lingre pillant, majd vissza az ajtó felé. – Lan Zhan, Lan Zhan, ne hagyj itt egyedül! – Az asztal harmadik oldalára mutat, ahol igazából nincsen ülőhely.

Hanguang-jun szemöldöke hajszálnyi mozdulatot tesz. Suhanó öltözetében átvág a szobán, majd méltóságteljesen térdre ereszkedik – nem ott, ahová küldték, hanem Wei Wuxian jobbján. A keze a másik férfi hátára simul.

A mosoly, amivel Wei Wuxian hozzá fordul, valahogy olyan… bensőségesnek tűnik. Jin Ling félrepillant, inkább Tündérre néz, és belesüllyeszti az ujjait a puha bundába. A kutya behunyja a szemét. Valószínűleg ez Tündér kedvenc parancsa: csak feküdj, és ne csinálj semmit. (Jin Ling – Jiang Chenget is beleértve – bárkinek nekiugrana, aki ezt ki merné mondani, de Tündér egy kicsikét lusta.)

– A-Ling – mondja végül Wei Wuxian, és nagyot nyel. Tündérre pillant, de elrebben a pillantása, és úgy reszket, mint ahogy más, kevésbé hírhedt emberek egy vérben úszó holttest láttán tennék. – Mit is mondtál a tanterveidről?

Jin Ling Hanguang-junra pillant, aki semmitmondóan bámul vissza rá, aztán döntésre jut: Wei Wuxian jól tudja, hogy elküldheti Tündért a szobából. Könyörgött már pontosan ezért korábban, és Jin Ling válaszul mindig a kertbe zárja a kutyát, amikor Wei Wuxian a bástyába látogat; és küldött is valakit, hogy figyelmeztesse a férfit, amikor kivételt tett a szabály alól. Ha Wei Wuxian úgy akar tenni, mint aki nem remeg, mint a nyárfalevél, hát legyen. 

– Nincs semmi értelmük – panaszkodik a fiú, és a nagybátyja felé tolja a papírokat. – És holnapig el kell olvasnom mindet.

Igazából van értelmük, csak épp fogalma sincs, hogy meg kellene-e változtatnia bennük valamit avagy sem, és ha igen, hogy. Wei Wuxian kicsit sem gyorsít a folyamaton – sőt, neki köszönhetően valószínűleg kétszer annyi időt töltenek el a feladattal, mint egyébként –, de sok mondanivalója van a gyakorlati bemutatók és a kérdésekre hagyott idő fontosságáról, arról, hogy a fény- vagy a tűztalizmánt érdemesebb-e megtanulni először, meg hogy mely módszerek elavultak, és hogyan kéne megváltoztatni őket. Hanguang-jun időközönként közbe-közbeszól; néha csak rámutat valamire a papíron, és jelentőségteljes pillantást vet Wei Wuxianre, máskor meg felvonja az egyik szemöldökét vagy oldalra billenti a fejét egészen addig, míg Wei Wuxian át nem gondolja az érveit.

De amikor végeznek, Jin Lingnek végre van valami fogalma arról, hogy mit is fog tanítani idén a klánja, és hogyan, és hogy miért tanítják úgy, ahogy.

– Kész – mondja végül Jin Ling, és lerakja az utolsó jóváhagyott, módosítási javaslatokkal tűzdelt papírlapot. – Jó. Visszaviszem Tündért a kertbe. – Egy pillanatra elcsendesül, és a kutyáról Wei Wuxianre pillant, majd vissza. Tündér még mindig mozdulatlan. Jin Ling fültövön vakargatja, csak azért, hogy biztosra menjen; a kutya fél szemmel rásandít, úgyhogy nem aludt el. Rendben. Akkor nem fog felriadni és hirtelen mozdulatot tenni.

– Nem szeretnéd megsimogatni? – kérdi a fiú. 

Wei Wuxian álla leesik.

– Meg akarom-e simogatni a kutyát?

– Jó, akkor ne tedd! – kiabál vissza Jin Ling. – Mit számít! – Feláll az asztaltól, de aztán rájön, hogy nem tudja, szólhat-e Tündérnek, hogy megmozduljon. Ne figyelmeztesse előbb Wei Wuxiant, vagy valami?

Apró szem-, váll- és állmozdulatok közepette valamiféle néma beszélgetés zajlik le Wei Wuxian és Hanguang-jun között. Aztán Wei Wuxian egy hosszas, reszketeg lélegzettel felsóhajt, Hanguang-jun pedig megfogja a kezét.

– Jól van – mondja Wei Wuxian. – Rendben. De nagyon bátor tett ez tőlem, Lan Zhan. – Gusztustalanmód Hanguang-jun felé biggyeszti az ajkát, ami sajnos nagy megkönnyebbülést jelent Jin Ling számára.

– Mmm – bólint Hanguang-jun, és felsegíti Wei Wuxiant. Nem engedi el a kezét, ahogy megkerülik az asztalt – Wei Wuxian szorítása olyan feszes, hogy majd’ belefehérednek az ujjai, de Hanguang-jun szemmel láthatóan immúnis a csonttörésre. Jin Ling letérdel, és Tündér hátára simítja a tenyerét.

Szőnyeg – mondja neki a biztonság kedvéért. Tündér válaszul felé fordítja a szemét, a tekintete pedig tisztábban közvetíti az üzenetet, mint ahogy arra bármilyen szó képes lehetne: igen, tudom.

Wei Wuxian előrenyújtja a szabad kezét, majd visszarántja. Nyújt, ránt. Tündér ránéz – csak a szemét mozgatja, mert Tündér jó kislány –, majd úgy dönt, ez unalmas, úgyhogy újra Jin Lingre irányítja a figyelmét.

Ezúttal, amikor Wei Wuxian előrenyújtja a kezét, az ujja hegye hozzáér Tündér bundájához. Olyan gyorsan hátrapattan utána, hogy Jin Ling csodálja, hogy nem borítja fel Hanguang-junt, de a férfinak persze elég egyetlen apró lépést tennie hátra, és meg is őrzi az egyensúlyát.

Wei Wuxian felnevet.

– Ó! – néz le a kezére. Egy darabig oda-vissza pillant Tündér és az ujjai között, megrágja az ajkát, és végül azt mondja: – Puhább, mint gondoltam.

– Tündér a legpuhább – lelkendezik Jin Ling. – Ügyes vagy, Tündér. Jó kislány. – Különösen alaposan megvakargatja a kutyát a nyaka körül, aztán felnéz. Wei Wuxian és Hanguang-jun már az ajtóban állnak.

– Menj te előbb – mondja a fiú. – Hogy ne kelljen elsétálnia melletted.

Wei Wuxian felnevet. – Jó, jó! – Kinyitja az ajtót, és a küszöb felé oldalazik anélkül, hogy akár egy pillanatra is levenné Tündérről a szemét. Tündér továbbra sem érdeklődik iránta különösebben. – Jól van. – Egy pillanatra elhallgat. – Na, mindegy. A Lótusz-kertben leszünk.

– Rendben – forgatja a szemét Jin Ling. Wei Wuxian úgy hagyja el a szobát, mint a nyíl, de Hanguang-jun az ajtóban marad, és Jin Lingen időzik a tekintete. A fiú felszegi az állát, és viszonozza a pillantást.

Hanguang-jun aprót, már-már elismerőt biccent a fejével, és becsukja maga mögött az ajtót.

 


 

Egy nappal azután, hogy Wei Wuxian, egykoron a Yiling Pátriárka és a Wen klán ostora, összeszedte minden bátorságát, hogy megsimogassa Jin Ling kutyáját – egy nappal utána, ahogy a naplemente utolsó fénye beborítja az Aranyhal-bástya falait, Wei Wuxian egy üveg itallal és egy tasak pirított dióval felszerelkezve magával rángatja Jin Linget az egyik elszigetelt tetőszakaszra. Az ital gyengébb, mint amilyet Wei Wuxian általában inni szeret, úgyhogy valószínűleg Jin Ling miatt választotta ki, hogy az le ne részegedjen a tetőről. A fiú megfontolja, hogy belekössön-e a dologba, de igazából egészen biztos benne, hogy nincs egyetlen kultivátor sem a világon, aki képes Wei Wuxiant az asztal alá inni. (Jin Ling nem tudja még biztosan, hogy ez csak egy hétköznapi tény, vagy része annak a hosszú történetnek, amit nem mesélt még el neki senki; amit mindenki a Yiling Pátriárkával cserélt ki inkább.)

Figyelik, ahogy az ég rózsaszínbe és aranyba vált, Wei Wuxian pedig régi kalandokról mesél, és hagyja, hogy az előző heti történetek tizenhat, húsz évvel ezelőttiekbe folyjanak. Nem bajlódik azzal, hogy egyértelműen megkülönböztethetővé tegye az időszakokat, hogy mi történt akkoriban és mi történt nemrég; ezt Jin Lingnek a mellékszereplőkből kell kikövetkeztetnie. A második pohár bor után már minden jelenetbe beleképzeli Jiang Fengmian ismeretlen arcát, ahogy Sizhui és Jingyi és Zizhen mellett, Hanguang-jun és Wen Ning és Jiang Cheng oldalán álldogál, miközben mind arra várnak, hogy újra a történetbe léphessenek.

Wei Wuxian elmeséli neki, honnan jöttek Hanguang-jun nyulai, és égre-földre esküdözik, hogy igazat beszél, amikor Jin Ling hazugnak nevezi. Mesél neki a fiú szüleiről, levesről a harcmezőn és a fél világ előtt kikiáltott szerelmi vallomásokról, egy Mianmian nevű nőről, aki Jin Ling édesapjának jó barátja volt… – Meg kéne keresnünk! – mondja Wei Wuxian. – Neki talán jobb a memóriája, mint az én lyukacsos fejemnek; sok olyasmit tudna mesélni, amit én már elfelejtettem. – Wei Wuxian úgy tesz, mintha nem látná, hogy Jin Ling a szemét törölgeti, Jin Ling pedig belemerül a nagybátyja könnyed hangjába, és úgy csinál, mintha az egyszer sem remegne meg.

Wei Wuxian mesél neki Nie Huaisangról, Wen Ningről, Hanguang-junról, elfogott csirkékről, a felhőzugi könyvtárba csempészett pornográfiáról, és a díszmenetről, aminek meg kellett küzdenie valamivel, ami, ahogy az végül kiderült, nem éppen vízszellemhorda volt. Pajzán viccekről, és hogy ki nem értette meg őket, olyan csípős megjegyzésekről, hogy Wei Wuxian csak évekkel később jött rá, mire utaltak. Történet történet után, egymásba fonódva.

Jiang Cheng úgy fut végig mindegyiken, mint egy dalban a szólam: a nagybátyád majd’ megpukkadt mérgében. A nagybátyád utált hallgatni rá, de el akarta kapni azt a hülye csirkét. A nagybátyád nem akart hinni a szemének, amikor látott minket kiborulni a barlangból, a nagybátyád pont akkor érkezett meg, amikor nevetni kezdtünk, a nagybátyád azt mondta, hogyha még egyszer felhozom Lan Zhant, be fogja tömni a szám, a nagybátyád csak a vödröt hozta nekem, de megpróbálta elhitetni a nagyapáddal, hogy az egész az ő ötlete volt, a nagybátyádnak már annyira elege volt a papírfiguráimból, hogy minden lebegő dologra azonnal lecsapott, mire meggyilkolt egy falevelet Sanduval…

– A jiujium ez, a jiujium az – mondja végül Jin Ling, és megtölti a poharát a gyenge borral. (Valószínűleg túl szép pohár ez ahhoz, hogy a tetőre vigye az ember: törékeny szeladon porcelán, vékony, akár a virág szirma. Másrészt viszont már amúgy is Jin Ling tulajdonát képezi.) – Az összes történetedben benne van?

Wei Wuxian egy pillanatra megdermed, mielőtt vállat vonna. – És mi baj van azzal? – kérdi könnyedén. – Mégiscsak együtt nőttünk fel. Szemtanúja volt a bajkeveréseim nagy részének.

– Mmm. – Jin Ling lehúzza a bort, de az utolsó pár cseppet hagyja a kék cserepes tetőre csöpögni. Akármilyen gyenge bor is legyen, felmelegíti az ízületeit; nem zavarja össze a gondolatait, de jó kifogásként szolgál arra, hogy kalandozni hagyja őket. – Mérges vagy rá vagy sem? – kérdezi anélkül, hogy Wei Wuxianre nézne. – Nem tudom megmondani. – Durcás a hangja, ebben egészen biztos. – Nem úgy beszélsz róla, mint aki az, de… de megölt téged.

Nem veszi le a tekintetét a tető szélén túlról, a kicsi, barna madarakról, amik a naplementével kontrasztban köröznek az égen. Valami megmozdul a szeme sarkában; felhangzik a pohárba épp kiöntött folyadék kotyogása, majd egy tompa csiling, ahogy az üveg alja visszatalál Wei Wuxian ölébe.

– Először is, nem ölt meg – kezdi Wei Wuxian. Amikor Jin Ling oldalra pillant, a férfi kezében csak díszként ül a pohár; nem iszik még. – Az csak mese. Visszahúzta a csapást. Ha ő máshogy meséli, hát, biztos jó oka van rá.

– Igazából sosem mondta, hogy megtette – vallja be Jin Ling. – Nem is mondott róla soha semmit. De mindenki más szerint úgy történt.

– Psss, mindenki más. – Wei Wuxian meglengeti a poharát a világ felé, hogy visszakézből semmibe vegye minden lakóját. – Ki halt meg, én vagy ők? Visszahúzta a csapást, én meg elengedtem Lan Zhan kezét, mielőtt mindkettőjüket lehúztam volna a mélybe. Ez az igazság.

– Hm. – Jin Ling behúzza a vállát, és forgatni kezdi a kezében az üres poharat. A napfény szöge a kis tárgy árnyékát végtelen hosszú sávvá változtatja. Elgondolkodik, hogy megkérdezze-e Wei Wuxiantől, valójában miért engedte el Hanguang-jun kezét.

– Akkor mérges vagy rá vagy sem? – kérdezi inkább. Wei Wuxian felsóhajt.

– Hadd mondjak el neked valamit Jiang Chengről – mondja, a hangja pedig elpuhul, akár a régi papír. – Jiangék befogadtak, amikor mennyi is voltam, kilenc, tíz? Sosem tudtuk biztosan. A nagyanyád sosem kedvelt igazán. – Vállat von. – Amivel nincs is semmi gond. Sokan nem kedvelnek. – Megemeli a poharát a néhai asszonyra, iszik.

– Hagyta, hogy a nagyapád befogadjon, amiért hálás vagyok. De nem örült neki. Az emberek azt beszélték, hogy a férje fattya vagyok – ami egyébként nem igaz –, és, hát, egy pár más dolgot is. – Felemeli az üveget, de aztán visszateszi anélkül, hogy öntene a borból. – De a jiujiud volt a klán örököse, nem én. Ami azt jelentette, hogy a nagyapád szigorúbb elvárásokat állított neki, mint nekem. Jiang Cheng ezt nem viselte könnyen. – Egy halk sóhaj. – Sosem… a nagyapád nem fejezte ki gyakran a szeretetét. Ami bántotta. Nem is kicsit. A nagyanyád pedig… a nagyanyád mindig azt mondta neki, hogy miattam van az egész, azért, mert befogadtak. Hogy… hát. – Felsóhajt, és olyan arcot vág, mintha valami gusztustalant lapátolna épp. – Hogy az apja nem szereti, hogy engem jobban kedvel. Hogy Jiang Cheng önmagában nem elég.

Jin Ling előrebámul, és a mellkasához húzza a térdeit. Wei Wuxian a felfordított tenyerébe támasztja az állát, és szórakozottan az állkapcsához kocogtatja az üres poharat. – Úgyhogy láthatod, mennyire megnehezítettem a dolgát, már a legeslegelejétől. Mindent összevetve igazából… bámulatosan jó volt hozzám. Mármint a nagybátyád. Ahogy az édesanyád is, meg a nagyapád, figyelembe véve, hogy mennyi bajt okoztam, de kiváltképpen a nagybátyád.

– De… – Jin Ling visszanyeli a szavakat. Nem akar rosszat mondani a nagyanyáról, aki már azelőtt meghalt, hogy a szülei összeházasodtak volna. Tényleg nem. Ő is a családja tagja. De. – Nem is a te hibád volt! Mégis hogyan… Senkit sem kényszeríthetsz, hogy szeressen…! – Félbeszakítja magát, összeszorítja az ajkát a szavak körül.

Igaz. Az lehetetlen.

– Nekem senki nem mondott még ilyet – mondja. Alig hallani.

– Hát persze, hogy nem – vágja rá Wei Wuxian. – Látok én itt bárhol egy idegesítő kis árvát futkorászni, aki megállás nélkül bajba kever téged? Nem? Ahogy gondoltam.

– Nem úgy értettem, te ütődött! – csattan fel Jin Ling.

– Hékás! – Wei Wuxian úgy rázza meg Jin Ling felé a poharát, mintha komoly intőeszköz lenne a kezében. – Mutass egy kis tiszteletet a dajiudnak, kölyök.

– Igenis tiszteletteljes vagyok! – kiált vissza Jin Ling, és egy bősz hmpf kíséretében a térdébe döfi az állát. Wei Wuxian kineveti.

– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian szeretnének, Jin Ling – mondja a férfi gyengéden. – Teljesen mindegy, hogy ki vagy ki nem futkorászik a környéken. Mégis ki lenne képes nem szeretni téged?

Jin Ling megpróbál mondani valamit – hogy igenis vannak olyan emberek, például –, de rémületére a szemei égnek, a torka pedig száraz és haszontalan. Nagyot nyel, kétszer is, és kitartja a poharas kezét. Wei Wuxian alig tölt bele egy kortynyit, csak félig, de a folyadék az folyadék, és legalább el tudja űzni a szája szárazságát.

– Nem mintha bárki azt mondta volna, hogy nem tudna szeretni engem – mondja felháborodottan, mintha ki kéne álljon a családért, aki felnevelte, a saját könnyei ellen. – Sem Jiujiu, sem Xiaoshu...Meng Yao, senki.

– Mmm. – Wei Wuxian kinyújtja a kezét, és megszorítja a fiú vállát. – Kedves ember a nagybátyád. Kedvesebb, mint ahogy azt sokan gondolják.

Tudom – zsémbelődik kicsit Jin Ling, mert komolyan? Wei Wuxian annyi újat tudna neki mondani, rengeteget, de ez? Ez nem az.

– Persze, hogy tudod – feleli Wei Wuxian. – De mindegy. A kérdésed! Látod, nem is olyan rossz a memóriám, emlékszem, hogy kérdeztél valamit. – Önt magának még egy pohár bort; ezt is csak félig. – Nem, Jin Ling, nem vagyok mérges. Azután, amin keresztültettem… azok után, inkább. Amikor gyerekek voltunk, aztán meg az egész klánok közti mizéria – arról te is tudsz –, aztán meg… – Úgy húzza le a bort, mintha a legerősebb szesz lenne valaha. – Inkább meghaltam volna, mint hogy bántsam a szüleidet – mondja halkan. – De a holtakat ez nem hozza vissza. Az még nekem is csak egyszer sikerült. Másfélszer, ha magamat is beleszámítom. – Megvonja az egyik vállát. – Biztos megpróbálhatnánk még egyszer, de senkit sem utálok eléggé ahhoz, hogy sikerüljön a szertartás, és őszintén szólva már azon is csodálkozom, hogy még egyszer is…

– Eszedbe se jusson! – rikolt rá Jin Ling, és megragadja, majd rázni kezdi a férfi karját. – Fogd be! Össze… összetöröm a lábaidat! Rád uszítom Tündért!

– Jin Ling, Jin Ling! – nevet Wei Wuxian, és kiszabadítja a karját a fiú karmai közül. – Jin Ling, csak viccelek. Ígérem. Nem akarom… Semmi szándékom nincs annyira letérni a helyes útról, soha többé. És… ha bármi rosszul sülne el, nem akarom kockára tenni a lelküket. – Elvigyorodik, mintha egy elég széles mosoly képes lenne megnyugtatni Jin Ling kapálózó szívverését. – Meg aztán szeretek életben lenni. Ha már új esélyt kaptam.

– Jól van, akkor. – Jin Ling grimaszol egyet, és arrébb húzódik a tetőn. – Rendben.

– Én is szeretlek, waisheng – feleli Wei Wuxian, és a fiút követve ő is tovább csusszan a cserepeken. – Meg vagyok hatva.

– csattan fel Jin Ling, és lazít a térdeit zúzó szorításán. – Akkor nincsen baj közted és…

– Na mármost, az nem ugyanaz, mint hogy nem mérges az ember. – Wei Wuxian felsóhajt, és az üvegből egyenesen a szájába önti a bort. Elmosolyodik, amikor végez, úgy, mint aki sikeresen megismételt egy régi trükköt. Gyakran ül ilyen kifejezés az arcán. – Meg tudok békélni vele – mondja halkan. – Élni tudok a hibáimmal. Hagyhatom, hogy velem együtt holtak maradjanak. Van, hogy ennél nincs jobb, Jin Ling. Van, hogy ennél nem is lehet jobb, ha ilyen sok minden áll közétek. De nem hibáztatom, amiért mérges volt. Minden joga megvolt hozzá.

Jin Ling összeráncolja a szemöldökét, és hátradönti a fejét. A nap már eltűnt az égről, amely kékje lassan egy mélyebb, gyengédebb árnyalatba vált. Olyan érzése van, mintha valami hiányozna, mintha valami a látóhatáron kívül maradt volna.

Miért nem jössz el Lótusz Révbe? De nem ez az, elvégre Wei Wuxian már ezt is megválaszolta.

– Yunmengbe kellene jönnöd – mondja inkább. – Szeretném, ha arról is mesélnél.

 


 

Amikor Jin Ling legközelebb elutazik az Aranyhal-bástyából, végül nem Yunmengbe, hanem Felhőzugba teszi. Egy konferenciára megy – nem egy kifejezetten fontosra, ahol mind a négy nagy klán tiszteletét teszi, hanem egy olyan klánvezéreknek szervezett találkozóra, akik kevesebb mint tíz éve vezetik a klánjukat. A Főkultivátor találkozni szeretne velük, és lehetőséget akar kínálni nekik, hogy ők is megismerjék egymást, anélkül, hogy az idősebb klánvezérek a háttérbe szorítanák őket. Így is Jin Ling lesz a legfiatalabb, de legalább senki sem lesz háromszor olyan idős, mint ő. És olyanok sem lesznek jelen, akik részt vettek volna a Napfogyatkozás-hadjáratban.

Természetesen mindenki más, akinek szintén Felhőzugba vezet az útja, csatlakozik a kultivátorokhoz – elvégre csoportosan biztonságosabb az ember, főleg akkor, ha egy részük karddal is fel van szerelkezve. Küldöncök, kereskedők, zarándokok és látogatók mind a kultivátorok nyomába lépnek, ha a menet az útjukba esik. Levelek, nevetés, batyuk és zsákok tömkelege érkezik Caiyi városába és indul meg fel a hegyen, ahol a kapunál Lan növendékek sora vár rájuk, meg minden másra, amit a konferencia hozhat – némán, illedelmesen.

Úgyhogy, amikor Jin Ling a vendégszobában hagyja a táskáit, és elindul a hátsó domb felé, nem lepi meg különösebben, hogy Sizhuit épp egy levelet olvasva találja ott. Ami viszont egy kicsit furcsább az az, hogy Sizhui szoborrá dermedve áll a füvön, és úgy bámul a levélre, mintha egy sosem látott nyelven írták volna neki.

– Jin klánvezér? – szól, amikor felpillant.

– Ha még egyszer így mersz hívni, rád uszítom Tündért – közli Jin Ling. Sizhui felnevet.

– Dehogy fogsz bántani, ugye, kislány? – Leguggol, hogy üdvözölje Tündért, aki, mivel egy kutya és így nem értheti egy klánvezér méltóságát, áruló módon Sizhui kezébe tolja a fejét, és megpróbálja megnyalni a fiú arcát. – Ne, Tündér, az arcomat ne! És a fejpántot se!

– Jó, akkor ha még egyszer így mersz hívni, be fogom ereszteni Wei Wuxian házába – zúgolódik Jin Ling. Sizhui szeme elkerekedik borzalmában. – Ne nézz így rám! Persze, hogy nem tenném.

Tündér, akinek fogalma sincs, hogy fenyegetésnek használták épp, letelepedik Sizhui lábára. Már rég megtanították neki, hogy ne bántsa a nyulakat, mert Tündér jó kutyus, akit meg lehet tanítani rá, hogy kijöjjön mások állatkáival is, úgyhogy nem ő a probléma, hanem az az átkozott szamár.

– Már amúgy sem félt tőle annyira, amikor legutóbb meglátogatott – teszi hozzá Jin Ling, de Sizhui nem figyel rá, mert azóta már felállt, és újra a papirost bámulja.

– Jin Ling – szól –, tudod, mi ez? – A fiú felé nyújtja a levelet.

– Egy levél, mi más? – feleli Jin Ling, de azért kiveszi a kezéből.

 

Zhizi,

Remélem, hogy a levelem jó egészségben talál. Itt, Lótusz Révben minden rendben van, és biztos vagyok benne, hogy Jin Ling szívesen látna, ha valamikor látogatóba szeretnél jönni. Küldtem neked néhány hasznos dolgot. Ne hagyd, hogy apád túl sokat ugráltasson.

Sok sikert kívánok a tanulmányaidhoz.

Üdvözlettel:
Shushu

 

Jin Ling lehuppan a fűre. – Gyere, Tündér. – Fel akar pattanni Suihuára, és egyenesen Lótusz Révbe repülni, hogy láthassa a nagybátyját, hogy… hogy mi? Nem tudja biztosan. Megölelje, talán. A közelében legyen, beszéljen vele.

Inkább Tündér bundájába temeti az arcát.

– Jin Ling? – kérdi Sizhui. – Mi a baj?

– Semmi – emeli fel a fejét Jin Ling. – Mit nem értesz rajta? Csak egy levél. Az üdvözletét küldi.

– De miért nekem küldte? – nyúl a papírért Sizhui. Jin Ling nem engedi el, és az első szóra bök az ujjával.

– Szerinted? – kérdez vissza. – Mert az unokaöccse vagy, azért.

– De… – Sizhui újra húz egyet a papíron, és Jin Ling, mivel letudta a magyarázatot, elengedi. Sizhui leül mellé a fűre, és megint végigsimítja a levelet. – Miért most?

– Mert csak nemrég mondták el neki, hogy az unokaöccse vagy – feleli Jin Ling. – Nyilván.

– Csak Hanguang-jun tudta – mondja Sizhui kicsit szórakozottan. – Jin Ling?

– Igen? – Jin Lingnek olyan érzése van, mintha valaki a mellkasán ülne, a nyaka pedig a nagybátyja helyett is ég zavarában. Sizhui nem őt nézi. A nap vakítóan ragyog az ég tetején, a nyulak pedig egy kis körben ücsörögnek, távol Tündér ártalmatlan alakjától.

– Ha elmentem volna Lótusz Révbe az utóbbi pár évben, akkor is zhizinek szólított volna? – kérdi Sizhui.

Jin Ling egy pillanatra elgondolkodik (mert igenis képes az ilyesmire, köszöni szépen). – Akkor nem, ha Hanguang-junnal mentél volna – mondja végül. – De ha felbukkantál volna a küszöbön, és megmondtad volna neki, hogy kije is vagy, nem mintha kirakott volna az utcára.

– Tudod, hogy Wen voltam egyszer – pillant rá Sizhui. A tekintete… már majdhogynem kihívás. – Az volt a nevem.

– Igen, tudom – feleli Jin Ling. – Láttalak már az Árnygenerálissal, nem? – A férfival, aki megölte Jin Ling édesapját. Aki majdnem levágta a saját ujjait ahelyett, hogy hagyta volna a kardját Jin Ling húsába mélyedni. Aki mindent úgy tart a kezében, legyen az fém vagy dinnyemag, mintha becses és törékeny dolog volna. Jin Ling csak büszke rá, hogy sikerül olyan hangon kinyögnie a mondatot, amire ráfogható, hogy természetes.

Sizhui keresztbe teszi a karját. – És szerinted még így is beengedne, ha odamennék, és shushunak szólítanám?

Jin Ling egyenesen a szemébe bámul. – Igen.

Egy szörnyvadászat során, amikor Jin Ling tizenkét éves volt, Jiang Cheng a növendékeivel együtt felvitte őt a sziklás dombságba, ahol találtak egy régi, recsegő fahidat az egyik szakadék felett. A célpontjaik nem tudtak repülni, de ugrani igen, és nagy számuk élt a szakadék mindkét oldalán, úgyhogy a kultivátorok oda-vissza rohangáltak a hídon, nem törődve azzal, hogy mennyit ingott vagy mennyire recsegett alattuk. Nem volt miért repülésre pazarolni az energiájukat – és Jin Ling már sejti, hogy Jiang Cheng amúgy sem szerette soha repülni vinni őt. Tizenkét évesen sosem mehetett a szörnyek közelébe, csak néznie volt szabad.

Végül az egyik növendék mégis felpattant a kardjára, hogy megnézzen valamit lent a szakadékban, ahonnan aztán történetesen pont felpillantott a hídra. Jin Ling még mindig emlékszik, mennyire elsápadt a fiú. Az egyik tartóoszlop szinte teljesen, halálosan ketté volt repedve, de a hídról nézve teljes takarásban volt. Mind a tetején mászkáltak, oda meg vissza, és bár érezték a híd rázkódását, nem tartották furcsának.

Jin Ling sokszor gondolt már erre, amióta látta a nagybátyját a Guanyin-templom padlóján térdelve zokogni. Soha, de soha nem fogja megmondani ezt Jiang Chengnek.

Jiang Cheng bizonyára megfenyegette volna Sizhuit, néhány évvel ezelőtt. Minden bizonnyal a feje fölé tartotta volna Zidiant, és válaszokat követelt volna tőle: hogy honnan jött, hogy miben mesterkedett, és hogy egyáltalán gondolt-e valaha arra, hogy démoni kultivációt használjon. De a végeredmény így is, úgy is az lett volna, hogy Sizhui nem a csillagos ég alatt, hanem Lótusz Révben tölti a az éjszakát, és Lótusz Rév túl-csípős fogásait eszi addig, ameddig csak maradni szándékozik.

Sem Jiang Chengnek, sem Jin Lingnek nem maradt elég a családjából ahhoz, hogy bárkit is elzavarhassanak.

– Mit küldött ajándékba? – kérdi. Sizhui felmutat egy dudorodó erszényt.

– Szárított lótuszmagot és yunmengi teát – feleli. – Néhány zoknit. Meg egy kis ezüstöt.

Logikus. Jiang Chengnek sosem volt oka dolgokat küldenie Jin Lingnek (bár lehet, hogy most majd elkezdi), de a fiú épp ilyesmire számítana, ha csomagot kapna a nagybátyjától. Ugyanezt kapta volna ő is, ha lett volna lehetősége Felhőzugba jönni tanulni, ebben egészen bizonyos.

– Edd is meg őket – puffan hátra a füvön, és megütögeti maga mellett a talajt, hogy Tündér kettejük közé, kényelmes simogatási távolságba feküdjön. Sizhui összevont szemöldökkel a levélre bámul, és az ajkát rágcsálva morzsolgatni kezdi a papír szélét. Jin Ling kitépked maga mellől egy marék füvet, és komor ráncokba szedi a homlokát. – Nem tetszik neki, ahogy a háborúban mentek a dolgok  – mondja végül. – Nem beszél róla, de… hát, nem beszél róla.

Sizhui felvonja a szemöldökét.

– Elhallgass! – hajítja Sizhui felé a kitépett fűszálakat. – Úgy értettem… tudod, hogy értettem. Hanguang-jun az… Na, neked aztán tudnod kéne, mennyiféleképpen lehet nem beszélni dolgokról.

– Igaz – vallja be Sizhui. Lesöpri a ruhaujjára ragadt fűszálakat. – Ne dobálózz, meg fogod ijeszteni a nyulakat.

– Dehogy fogom, sosem láttak még senkit nem kaját dobni nekik. Tiszta kövér mind, meg elkényeztetett. – De attól még összefűzi az ujjait a tarkója alatt, és felnéz az égre. Tisztán látja Sizhuit a szeme sarkából; a másik fiú mögött más sincs, csak kékség, ahogy a kezében forgatja a shushujától kapott ajándékot. Jin Ling jiujiujának ajándékát. – Akkor megeszed a lótuszmagokat vagy sem? – A szívét mintha egy erős kéz szorítaná össze a bordái alatt.

Sizhui felsóhajt, mélyen és hosszan, ahogy a mellkasát remegve elhagyja a levegő. – Rendben – mondja halk, révedező hangon. De mondja, és az a fontos. – Rendben. – Húz egyet a kék zsinóron, és kihalászik az erszényből egy lótuszmagot. Vizsgálgatja egy pillanatig, majd lassan, elgondolkodva rágni kezdi. Jin Ling kifújja a levegőt az ajkai közt, és lehunyja a szemét, hogy kirekessze a napfényt.

– Miért hívod Hanguang-junnak, amúgy? – kérdi, amikor újra Sizhuire pillant. – Nem az… Valakicsodád, nem?

– Yangfu – feleli Sizhui halvány, röpke mosollyal. Nevelőapa; apa a felnevelése jogán.

– Akkor miért nem hívod úgy? – követeli Jin Ling, Sizhui arcáról pedig lehervad a mosoly. Basszus.

– Sokan kérdezősködtek miatta – mondja halkan Sizhui, és oh, akkor semmi baj. Nem olyasmi, amire Jin Ling nem szabadott volna rákérdezzen, csak komor rá a válasz. – Hogy ki vagyok, hogy kik voltak a szüleim. Néha arra célozgattak… Biztos sejted, mire célozgattak.

– És mi, rád szólt, hogy ne hívd úgy többet?

– Nem, dehogyis – rázza a fejét Sizhui. – Nem ő kért meg rá. De amikor kicsit nagyobb lettem, észrevettem, hogy a kérdések bántják, úgyhogy…

– Hanguang-jun – fejezi be helyette Jin Ling. Vajon Hanguang-junt még mindig zavarná a dolog, most, hogy Wei Wuxian újra életben van, most, hogy megváltozott a múlt? Sizhui bizonyára jobban tudja, mint ő; Sizhui Hanguang-junnal nőtt fel, míg a férfi csak nemrég lett… Jin Ling családjának tagja. Lan-shushu. El sem tudja képzelni.

De ez a konferencia, ez a fiatal klánvezéreknek szervezett találkozó segít majd. Sokaknak fog segíteni, valószínűleg a Lan klánnak a leginkább; Hanguang-jun nem fogja előnyben részesíteni Lanlingot… kivel, a kedvese unokaöccsével szemben? A férje unokaöccsével szemben? Különösen nem az akárkije unokaöccsével szemben, aki leszúrta az akárkit, egyszer. Hanguang-jun bizonyára senkit sem fog előnyben részesíteni, tekintettel arra, hogy milyen ember. De a találkozó segíteni fog.

A múltnak megingathatatlannak, megváltoztathatatlannak kellene lennie. De ehelyett tele van eltemetett dolgokkal, amik folyton előtörnek, hogy elgáncsolják őt.

 


 

A konferencia forgalmas, és kimerítő, és csak néha unalmas, és abból áll, hogy az összes fiatal klánvezért beterelik egy terembe, ahol aztán napestig beszélgetnek. A találkozók után szobáról szobára járnak, ahol teáznak, történeteket mesélnek és bájcsevegnek, amit, akárcsak a jiujiuja, Jin Ling ki nem állhat, de amiről a xiaoshuja azt tanította neki, hogy sose vegyen félvállról. Amikor Jin Ling még mindig Xiaoshunak szólította.

Megteszi. Kötelezettség ez, egy fontos kötelezettség, és nem fogja kihúzni magát a feladat alól. De legalább egy keveset körül fog nézni Felhőzugban, ha már egyszer itt van. Új tudásra tehet szert, fejlesztheti a kultivációját.

Persze, ha most használná ezt a kifogást, Jingyi sosem szállna le róla, mert Jin Ling jelenleg azzal tölti az idejét, hogy Sizhuit nézi, ahogy az a pici növendékeket próbálja tanítgatni. És közben földimogyorót majszol. Sokkal kellemetlenebb elfoglaltságok is léteznek a világon, mint a fényes napsütést és a hűvös szellőt élvezve hagyni Tündérnek, hogy a lábánál feküdjön, miközben földimogyoróval a szájában az előtte kibontakozó, kiváló műsort nézi.

– Figyelj… figyelj ide – szól Sizhui a kacarászó ötévesre, aki az egyik növendéktársát kergeti egy bottal a kezében. – A kultiváció elsődleges eszköze a kard, jó, nem a bot, úgyhogy kérem azt ide…!

Ez a kardom! – vág vissza a kislány, és meglengeti a botot. – Nyuszinak neveztem el.

– Az nem kard, az egy bot…! 

– Nyuszi! – erősködik a kislány, és… nem is rossz támadóállásba veti a lábait.

– Jó, hát, az itteni összes nyuszi az én felelősségem, Hanguang-jun miatt, úgyhogy add ide Nyuszit, rendben? – próbálja meggyőzni Sizhui. A kislány átgondolja az érvet.

– Nem – dönt végül. – Mert azok igazi nyuszik, ez pedig nem. Ez egy kard, amit Nyuszinak hívnak.

– Tisztelettel fordulj a náladnál idősebbek felé – mondja Sizhui szigorúan. – Ne feledd a Lan klán alapelveit.

– Majd később lemásolom a szabályokat – von vállat a kislány gyilkos közömbösséggel. – Már csomószor megcsináltam.

Sizhui csípőre teszi a kezét, majd Jin Ling felé pillant. – Ne nevess!

– De – mondja Jin Ling, és újabb mogyorót dob a szájába.

– A-Hai – szól Sizhui. – Add ide a botot.

Nyuszinak hívják! – erősködik a kislány.

– Idehallgass – mondja Sizhui. – Ha nem adod ide Nyuszit, a-Hai, el foglak kapni, és elültetlek a zöldségeskertben, jó? Úgy aztán nyuszieledellé nősz, és megetetlek a nyuszikkal, és akkor aztán semmivel sem fogsz tudni kultiválni… Jin Ling, jól vagy?

Jin Ling nincsen jól. Ami azt illeti, Jin Ling megpróbált letüdőzni négy, félig megrágott mogyorót, és apró mogyoródarabkákat köhög fel éppen, miközben Tündér aggodalmasan nyüszög mellette. Sizhui kikapja a botot a kislány kezéből (aki nem ellenkezik, mert túlságosan aggasztja vagy az, hogy el lesz ültetve, vagy az, hogy Jin Ling menten megfullad), majd a fiúhoz siet, hogy a tenyerével jól megcsapkodja a lapockái között. Végül, amikor Jin Ling torka már annyira fáj, hogy csábító lenne qivel meggyógyítania, a légzése kitisztul.

– Mi történt? – kérdi Sizhui, miután a csapkodást lassú, nyugtató körök dörzsölésére cserélte. Jin Ling megtörli könnyező szemeit.

– Kiskoromban Jiujiu is ugyanezt mondta nekem! – A szavak úgy törnek elő, mint valami vád; mintha Sizhui valahogy megleste volna Jin Ling gyerekkorát.

Sizhui pislog. – Hogy meg fog etetni a nyulakkal?

– Nem, persze, hogy nem pontosan azt! – Jin Ling a szemét forgatja. Persze Yunmengben is vannak nyulak – mindenhol vannak –, de nem olyan fehérek, mint itt, nem házinyulak. – De mindig azt mondta, hogy a folyóba fog rakni, hogy lótusz nőjön belőlem. Pont ugyanúgy mondta.

Sizhui szája egy meglepett, tökéletes O-ba kerekedik. Jin Ling nagyot bólint az egyetértés láttán – ez nem mindennapos! Ez egyedi!

– Neked ki… – Lehetetlen. – Hanguang-jun tuti nem fenyegetett azzal, hogy elültessen, akárhová legyen is!

– Hanguang-jun sosem fenyeget, ő csak megteszi – mondja Sizhui. – Nem, ez… ezt még akkor hallottam, amikor még náluk is kisebb voltam – int a hemzsegő kisnövendékek felé. – Wei-qianbeitől. Nem lehet, hogy csak véletlen?

– Hülye véletlen lenne – húzza a száját Jin Ling. – Talán… szerinted lehet, hogy valaki más mondta ezt nekik, amikor kicsik voltak? – Nem a nagyanyja; nem a nő, akiről Wei Wuxian az Aranyhal-bástyában, az egyik tetőn ülve mesélt neki.

Sizhui egy pillanatra elfintorodik, úgyhogy neki is mesélhettek a néhai asszonyról. – A nővérüktől, esetleg? – találgat. – Várj csak! – Elnyílik a szája; Jin Ling rápislog. Sizhui vállon ragadja. – Az az anyukád, nem? Akkor az anyukádtól hallhatták! – Hirtelen mosolyog, csak úgy ragyog az arca. Jin Ling csak bámul.

– Igen – mondja, a hangja pedig halkan, furcsán csendül. – Lehet, hogy tőle. – Megköszörüli a torkát. – Talán… talán ez olyasmi, amit ő mondott volna.

Sizhui elnémul; még mindig Jin Ling vállát szorongatja. Zizhen mondta egyszer, már majdnem részegen, hogy Sizhui úgy néz mindenre, mint ahogy egy jó orvos tartja a szikét: óvatosan, de megingathatatlanul, és éles ésszel. – Jiang klánvezér nem mesél neked róla?

– Igyekszik – feleli Jin Ling. – Amikor rákérdezek. – Tudja, hogy az édesanyját Jiang Yanlinak hívták, és hogy kedves volt; hogy remekül főzött; hogy aranyszívű ember volt, akit a világ nem tudott igazán értékelni. Hogy bátrabb volt, mint ahogy azt mások hitték róla. Hogy nem volt jó egészségben. Hogy Jin Ling apjának eltartott egy darabig, mire igazán megbecsülte, de végül csak eljutott odáig is. Hogy Jiang Cheng szerette őt. Hogy – mondta egyszer a férfi rekedt, bánatos hangon – mindig is igazi béketeremtő volt, aki könnyedén barátságosságra tudott bírni másokat.

Jin Ling nem tudja, hogy nézett ki, vagy mit viselt, vagy hogy sokat nevetett-e, vagy hogy hogyan beszélt, vagy hogy megfenyegette-e valaha Wei Wuxiant és Jiang Chenget, hogy a folyóba fogja rakni őket, hadd nőjenek lótusszá.

– Jiujiu nem a szavak embere. – Összeráncolja a szemöldökét, és felkaron csapja Sizhuit. – És ő neked shushu, nem klánvezér!

– Megkérdezhetnénk Wei-qianbeit, amikor visszaér – javasolja Sizhui. – Az ültetésről, meg az édesanyádról. – Átpillant Jin Ling válla felett, és összerezzen az arca. – Ne, a-Hai, nem… a-Hai, ha ez a bot, ha Nyuszi a kardod, nem vehetsz fel csak úgy egy másik fegyvert…!

– Ez a guqinem! – kiált vissza a kislány. – Néha te is megütsz másokat a guqineddel…!

Jin Ling fellélegzik, hogy visszatérhet a korábbi elfoglaltságához, és miközben azt nézi, ahogy Sizhui megkergeti a kislányt a füvön, mélyen elrejti ezt a talán-igazságot a szívében, hogy később eltűnődhessen rajta. Vajon az édesanyja megfenyegette volna azzal, hogy a lótusztóba ülteti? Vagy a bazsarózsa ágyásokba az Aranyhal-bástyában?

 


 

A gusui konferencia után Jin Ling hat hetet tölt Lanlingban mindenféle felügyelet nélkül. Hosszabb idő ez, mint amihez szokott, bár tudja, hogy az idősebb növendékek még mindig sokkal több munkát vállalnak át tőle, mint illene. (Nem az összes idősebb növendék. Néhányuk, csendesen, inkább... külsőséggé vált. Egy részük imádta Jin Guangyaot – Meng Yaot –, de egy másik részük mélységesen utálta őt. Az egyikük pedig megrúgta Tündért, amikor azt hitte, hogy senki sem látja, és ezért a bűnért Jin Ling ugyanúgy felírta a listára a többiek közé.)

Nem éri nagy meglepetésként, amikor Jiang Cheng Yunmengbe hívja őt. Még ha csak rövid időre is, de boldogan megy, és hajóra száll. Többször tette már meg ezt az utat életében, mint ahogy azt képes lenne összeszámolni – oda-vissza sodródott a folyón a két otthona, az édesapja és az édesanyja családja között. Imádja a lanlingi hegyeket, de a mélyföldi tavakat is ugyanúgy szereti, még akkor is, ha az utóbbi már nem lehet az otthona. Mert ez az elkerülhetetlen igazság, ami elől már nem futhat el úgy, ahogy azt egy gyermek még megtehetné: Yunmeng egy fél életen át az otthona volt, de most már csak látogatni jár vissza. Legalább Jiang Cheng sosem ürítette ki a régi szobáját.

A hajóút során felmerül benne, hogy a nagybátyja a Jiang család utolsó tagja, nőtlenül, egymagában. Jin Ling már a Jin klánnal is alig boldogul, és csak Jiang Chengnek köszönheti, hogy nem áll olyan rosszul; sosem tudná a Jiang klánban is átvenni a vezetést. Még akkor sem, ha a szíve mélyén Lótusz Révet jobban szereti.

Nem lenne senki, akit a családba fogadhatnának, ha egyszer Jiang Cheng nem akar megházasodni? Egy növendék sincs, akit megbízna az örökségével, aki itt boldogan otthonra találna? Sok Jiang növendéknek nincs ismert vagy élő családja; sok Jiang növendék örömest felvenné a nevet. (Meng Yao volt az, aki elmagyarázta ezt Jin Lingnek. Aki elmagyarázta, hogy Jiang Chengnek be kellett fogadnia a kétségbeesetteket, mert egyedül a kétségbeesettek fordultak hozzá, amikor alig volt idősebb, mint ahány éves Jin Ling most, és amikor Lótusz Rév még ellenséges kezekben volt.)

A folyó nem ad választ egyetlen kérdésére sem. Aznap este, amikor megérkezik, Jiang Chenggel kiülnek a mólóra vacsorázni, és körülöttük köd meg szentjánosbogarak szállnak a víztükör fölé. Gőzölög a tea – yunmengi zöld, ugyanolyan friss, mint Lanling bármely, legdrágább főzete –, Jin Ling pedig a táljába szedett rizst piszkálja, és a család kérdésén elmélkedik.

– Szerinted meg kéne házasodnom? – kérdi. Jiang Cheng majdnem kiejti a kezéből az evőpálcikát.

Tizenhét éves vagy! – vág vissza élesen, mire Tündér kíváncsian felkapja a fejét, hogy körülnézzen. Jin Ling rámered a férfira.

– Tizenhét éves vagyok most – mondja. – Ki tudja, meddig tartana találnom valakit! – Jelentőségteljes pillantást vet Jiang Chengre. Egész biztos benne, hogy csak nagy munka árán tiltják ki az embert négy kerítőnőtől is, különösen, ha egy klánvezérről van szó, de na! Különben is, Jin Ling nem akar csak úgy, akárkivel összeházasodni. Jó lenne, ha lenne ideje válogatni, legalább egy kicsit.

– Találni valakit? Tudod egyáltalán, milyen társat szeretnél magad mellett tudni? – kérdi Jiang Cheng.

– Persze, hogy tudom! – feleli Jin Ling, de aztán rájön, hogy fogalma sincs. – Vagyis… öh. Tökmindegy.

Jiang Cheng arckifejezése már önmagában is felér egy egész kioktatássorozattal.

– Előbb ezen gondolkozz el – szólal meg, amint Jin Ling már teljesen elhervadt. Önt magának még egy csésze teát, és haragosan a folyadékba bámul. – Nem akarsz olyasvalakivel összeházasodni, akivel nem tudsz békében megférni – mondja hirtelen. – Csak megfertőznétek, tönkretennétek egymást. Nem éri meg.

– Ezért nem akartál soha megnősülni? – motyogja Jin Ling, direkt elég hangosan ahhoz, hogy a nagybátyja is meghallja. Jiang Cheng keze megrándul, és tea löccsen az asztalra.

– Mit tudod te azt?! – csattan fel egy kicsit túl hangosan. Bőszen egy szalvéta után kap, és nem hajlandó felnézni. Jin Ling álla leesik.

Meg akartál? – hüledezik. – Mi… Ki volt az? Miért nem tetted? Valaki máshoz ment feleségül? Találkoztam már vele? Hogy hív…

– Mégis hogy válaszolhatnék bármelyik kérdésedre is, ha egyszer folyton újakat teszel fel, arra vagyok én kíváncsi – vág a szavába Jiang Cheng. A szemét forgatja.

– Akkor válaszolni fogsz? – követelőzik Jin Ling. Így utólag felmerül benne, hogy ez a rejtélyes személy talán nem is nő. Nem tudja, hogy felhozza-e a dolgot. Jiang Cheng rámered a szemtelensége miatt, de aztán elernyed a pillantása, a tekintete pedig móló széléhez kalandozik. Úgy szólal meg, mintha a zöld víz alól, az iszap legmélyéről hantolná fel a szavait.

– Wen Qingnek hívták – mondja. A szája sarka zord mosolyba rándul. – Ez választ kellene adjon a legtöbb kérdésedre.

– De… Jiujiu! – rikácsolja Jin Ling tátott szájjal. – Nem, ki, mi, hogyan? Mégis hogy történt ez? Milyen… milyen volt? Gyönyörű és illedelmes és…

– Nem – szakítja félbe Jiang Cheng. Belekortyol a teájába; lassan leereszti a csészét. – Nos. Gyönyörű az igen.

– De nem volt szelíd és engedelmes? – hajol át Jin Ling az asztal felett. Ráadásul egy Wen?!

– Egyáltalán nem – feleli Jiang Cheng. – Csendben maradt, amíg nem volt valami mondanivalója, de ennél engedelmesebb sosem volt. – Megrázza a fejét. – Nem lennél itt, ha az lett volna. Megmentette édesanyád életét a háborúban. – A hasához nyomja két ujját, pont a szegycsontja alatt. – Az enyémet is, ha úgy vesszük. Még egy a dajiud őrült ötletei közül.

– Akkor miért akartad feleségül venni? – kérdi Jin Ling. – Vagy pont azért, mert megmentette az életedet? – Zizhen az, akiben fel szokott merülni az ilyesmi.

– Ennél könnyebbet nem tudtál volna kérdezni? – morgolódik Jiang Cheng. A következő szellő elég erős, hogy megtáncoltassa a lámpásokban égő lángokat, a férfi arcán pedig árnyak suhannak át. – Nem tudom – mondja halkan, de Jin Ling egész biztos benne, hogy úgy érti: Nem tudom, hogy mondjam el. – Bátor volt. Büszke. Feddhetetlen, ami egy Wennek nem volt olyan egyszerű, hidd el. – Mély levegőt vesz. – És… felelősségteljes is volt. Voltak, akiket meg kellett óvnia, ezt pedig nagyon komolyan vette. Főleg, ha az öccséről volt szó. Mindennél jobban meg akarta védeni őt.

Jin Ling egy pillanatig a szája belsejét rágcsálja. – Hasonlít rád – mormolja, és elrebben a tekintete a nagybátyja arcáról. Jiang Cheng egy szót sem szól, de a csészéje esetlenül az asztalra koppan.

– Mi történt az öccsével? – töri meg Jin Ling a csendet. Jiang Cheng felhorkant.

– Mi az, Wen Ning sosem árulta el neked a nővére nevét?

Jin Ling éppenhogy vissza tudja fogni magát, mielőtt újra felkiáltana döbbenetében. Wen Ning szokott beszélni a nővéréről, néhanapján, de – legalábbis akkor, amikor Jin Ling hallja –, mindig csak a-Jieként, Jiejieként említi, mintha nem akarná emlékeztetni őket arra, hogy a Wen klánba született. Nagyszerű orvos volt, mondta egyszer Wen Ning. Mindig vigyázott rám. És igen, abból, amit Wen Ningtől hallott róla, Jin Ling el tudja hinni, hogy bátor volt, és becsületes, és büszke.

– Miért nem kérted meg a kerítőnőket, hogy valaki hozzá hasonlót keressenek neked? – kérdi. Jiang Cheng úgy néz rá, mintha azt kérdezte volna, hogy a nagybátyjának miért nem szokása fejen állva dalolászni.

– Mert meghalt – mondja színtelen hangon. Újabb csésze teát önt maguknak, és amikor visszarakja a kancsót az asztalra, egy kicsit túl nagy erővel teszi. – Különben sem tudom, hogy valaha is hozzám jött-e volna feleségül. Mire megkérdeztem… már mindkettőnknek más elkötelezettségei voltak.

– Mm. – Őszintén szólva, Jin Ling nem tudja, mi mást mondhatna; sosem gondolta volna, hogy ide lyukadnak majd ki, amikor kérdezősködni kezdett. Tündérhez nyúl, és a kutya bundájába süllyeszti az ujjait. A nagybátyja szerelmes volt az Árnygenerális nővérébe. Jin Ling megpróbálja elképzelni, mi lett volna, ha valaki két évvel ezelőtt ezt mondta volna neki – bizonyára rájuk uszította volna Tündért.

Így utólag belegondolva tudhatta volna, hogy valami ilyesmire derül majd fény, amikor a nagybátyja keze legelőször megcsúszott a teáscsészéjén. Már évekkel ezelőtt sejteni kezdte, hogy a családja történetének egy részét áthúzták, hosszú tintavonásokat hagyva ott, ahol egyszer Wei Wuxian honolt. De az igazság inkább olyan, mintha egész könyvek kerülnének most a felszínre onnan, ahová egyszer eltemették őket.

Tündérnek csen egy darabka garnélát – Jiang Cheng nem szól rá, bizonyára azért, mert nemrég a tésztája felét a kutyának adta –, és a szentjánosbogarak sötét víz felett járt táncát nézi. Valaki bátorral szeretne összeházasodni. Valakivel, aki jószívű. Aki, mondjuk, annyira azért nem büszke. Valakivel, aki tud beszélni régi, pengeéles, boldogtalan dolgokról.

– Jól sikerült Hanguang-jun előző hónapi látogatása – mondja, csak azért, hogy mondjon valamit. Segít, hogy legalább jó a hír. – Átnéztük a kiképzési terveket. Térképet csinál az összes élőholt- meg szörnytámadásról, úgyhogy elő kellett bányásznom egy csomó régi iratot. – Meng Yao az összeset tökéletes rendszerben tartotta: időrendi sorrendben, más-más színű szalagokkal jelölve, hogy élőholtakról, szellemekről vagy szörnyetegekről szóltak-e, tárgymutatóval mindegyikben az időpontról, az intézkedő kultivátorokról és a helyszínről. Szintén más-más színű tintával. Mérhetetlenül hasznos volt. Jin Ling egyenesen a szobájába vonult utána, és Tündért ölelve egy órán át ki sem mozdult onnan. – Nemsokára ide is fog jönni valaki, hogy beszéljen veled a dologról.

– Néhány növendék már járt itt a múlt héten. – Jiang Cheng tologat egy sort a rizsén. – Volt vele valaki?

Most már hivatalosan sem Jin Ling az, aki felhozta Wei Wuxiant. – Persze – mondja a szemét forgatva. Igazából nem magától értetődő a dolog; van, amikor Hanguang-jun és Wei Wuxian egyedül kel útra, ha olyan kedvük van, vagy ha a munkájuk azt kívánja. De Wei Wuxian általában beugrik az Aranyhal-bástyába, amikor Hanguang-jun is ott van, és ha Jin Ling őszinte akar lenni magával, valahogy mindig nagy megkönnyebbülés, amikor megteszi.

– Megsimogatta Tündért – mondja Jin Ling, Jiang Chengnek pedig torkán akad a falat.

Tényleg fulladozik; tésztadarabkák és gyömbéres pác fröcsköl át a pavilonon, ahogy megpróbál levegőhöz jutni. Jin Ling úgy ugrik át az asztalon, mintha egy csata sűrűjében lenne, és derekasan megcsapkodja a nagybátyja hátát. Lehet, hogy sikkant is közben.

– Nyugalom, nyugalom – hörgi végül Jiang Cheng –, nyugodj meg, nem haldoklom. Ne ütögess már!

– De fulladoztál! – tiltakozik Jin Ling, de visszavonul a helyére. Ezúttal az asztalt is megkerüli.

– Csak köhögtem – helyesbít Jiang Cheng méltatlankodva. – Wei Wuxian mit csinált?

– Megsimogatta Tündért? – felel Jin Ling, egy kicsit óvatoskodón annak ellenére is, hogy a nagybátyja szájában már nincsen étel.

– Megszállta valami? Megnézted? – faggatózik Jiang Cheng, és láthatóan teljesen komolyan beszél.

– Az azért feltűnne Hanguang-junnak, nem? – kérdi Jin Ling. – Mégis miért vagy annyira meglepve? Felnőtt ember, nem kéne túltennie már magát a dolgon? Nem félhet a kutyáktól örökké.

– Nem csak fél tőlük – mondja Jiang Cheng. – Az a cselédlány fél a kutyáktól, hogy is hívják, a szeplős. A-Ning. Wei Wuxian egészen más.

– Jiujiu, miről beszélsz?

Jiang Cheng felsóhajt. – Kiskorában majdnem kutyák áldozata lett, tudod? Sokkal fiatalabb volt, mint te most, még kardot sem foghatott volna. Amint meglát egy kutyát, elfelejti, hogy azóta már nagyobbra nőtt, mint ők. Elfelejt minden mást is. – A szája széle felrándul, az arckifejezés pedig nem olyasmi, amihez Jin Ling hozzá van szokva. – A félelem sosem fogta vissza azt a barmot semmiben. Így köt ki nyakig minden hülyeségében. De ha kutya van a képben? Újra tehetetlen kisgyerekké válik.

Jin Ling kinyitja a száját, majd visszacsukja. Jó, talán van értelme, hogy Wei Wuxian okkal fél ennyire a kutyáktól, de… – Hogy érted, hogy majdnem kutyák áldozata lett?

– Nem tudom, nem voltam ott. – Jiang Cheng mogorva arccal a fiúra pillant, majd indokolatlan összpontosítással törölgetni kezdi az asztallapot. Alig egy pillanat múlva megenyhül, mintha Jin Ling válaszért nyaggatta volna. – A szülei jóval azelőtt meghaltak, hogy rátaláltunk volna. – Egy pillanatra elnémul. Az ajka némán mozdul. – Szörnyű lehetett. Azt kellett egye, amit az utcán talált, a kutyák pedig megküzdöttek vele minden falatért. Mindig csak ennyit mesélt a dologról. – Bőszen a vízbe pöcköl egy darab félig megrágott tésztát. – De nyomot hagytak rajta a kutyák harapásai. Nem vagyok vak. – Elgondolkodik. – Vagyis voltak rajta harapásnyomok, mielőtt meghalt volna. Nem tudom, hogyan működött az… az egész. 

– Kutyákkal kellett harcoljon azért, hogy ehessen? – kérdi Jin Ling. A hangja vékony és nyikorgó, amikor elhagyja a száját, mintha öt évvel fiatalabb lenne. Jiang Cheng elfintorodik. – Mégis hol élt?

– Sehol sem – feleli Jiang Cheng, és szinte morog. – Hidd el, ha valaki hagyta volna, hogy ez történjen, a házuk már rég a földdel lenne egyenlő.

Tündér halkan felszusszan, és Jin Ling ölébe fekteti a fejét. Az asztalnál nem szabadna ezt csinálnia, de bizonyára feltűnt neki, hogy a fiú már egy ideje nem nyúlt a tányérján maradt vacsorához. Jin Ling végighúzza az ujjait a kutya fülét borító, puha szőrön. – Nem kényszerítettem rá, vagy bármi ilyesmi – motyogja. – Megtanítottam Tündérnek, hogy mozdulatlanul feküdjön, ha valamikor a közelében kell lennie, és tényleg nem moccant. Az ő ötlete volt, hogy a szobában maradjon, és miután átrágtuk magunkat a tanterveken, megkérdeztem, hogy meg akarja-e simogatni Tündért. Csak ennyi történt. – Az ajkába harap. – Csak egy kicsit ért hozzá, aztán el is futott.

Jiang Cheng felhorkant, de csak egész halkan. Több mondatnak is nekikezd, aztán végül azt mondja: – A Yiling Pátriárka legújabb dicső tette. – Ez az első alkalom, hogy a Guanyin-templom óta kimondta ezt a nevet. Szinte mosolyog.

 


 

Három nappal Jin Ling Lótusz Révbe való érkezte után egy igazi yunmengi vihar ront le a hegyekből. Csattogni és tombolni fog egy darabig, hogy aztán sok-sok órányi folyamatos esővé szelídüljön, amíg végül a folyóba nagy, vad hullámok költöznek. Jin Ling a tenyérnyire nyitott ajtó mögött, felhúzott térdekkel ücsörög a szobájában, és figyeli, ahogy villámok szelik át az eget, és ahogy esőcseppek kopogtatnak a folyó vizének felszínén. Ismer pár embert, aki fél a vihartól – Zizhen mindig a lehető legtávolabb akar aludni az ablaktól, amikor viharos az éjjel –, de Jin Ling, amióta csak az eszét tudja, szereti az ilyen ítéletidőt. A vihar mintha mindig az ő oldalán állna.

Az ádáz esőfüggönyön át észreveszi, hogy talizmánfények haladnak épp a part mentén.

– Mi… – Majdnem elfelejt esernyőt ragadni, mielőtt kirohan az esőbe. (Tündért maradásra utasítja. Ha kiengedi ebben az időben, reggelig sem fog megszáradni.) – Jiujiu! Jiujiu, jön valaki!

– Ebben a viharban?! – vágja ki az ajtaját Jiang Cheng, és ő is a part felé hunyorít. – Mégis milyen sült bolond…

Jin Ling figyelmeztetésének köszönhetően Jiang Cheng kiöltözve ül a Lótusztrónon, ahogy törölközőkkel a kézben várnak a nagyteremben a váratlan vendégekre. Jin Ling a nagybátyja jobbján áll, amíg az első csatakos látogató bebotorkál az ajtón, de aztán egy törölközőt markolva átsuhan a helyiségen, mert… – Sizhui? – kiált fel. – Te meg mit keresel itt?

– Fulladásos halált, mint kiderült! – vágja rá a küszöbön beeső újabb alak.

Jingyi? – Egy következtetés bukdácsol Jin Ling tudatába. Épp időben pillantja meg Jiang Cheng állkapcsának megfeszített vonalát, hogy rájöjjön…

…Kellemetlen nevetgélés kíséretében Wei Wuxian esik be az ajtón.

– Ne haragudj, Jiang Cheng, nem akartalak zavarni, de…

– Yunmengbe jöttetek vadászni? – szakítja félbe Jiang Cheng, és úgy ugrik össze a szemöldöke, ahogy az sosem jelentett jót senkinek ezen a világon.

– Dehogy! – Wei Wuxian feltartja a kezeit; a jobbjában szorongatott Chenqingből jobban folyik a víz, mint róla. Halálos, bosszúszomjas dalokat játszhatott volna Lótusz Rév küszöbén. De az is lehet, hogy csak pörgetni szeretett volna valamit a kezében. – Nem, nem, csak átutazóban vagyunk, nem akartam…

– Shushu – vág közbe Sizhui, és egytől egyig megdermed mindegyikük.

Sizhui, akit Wei Wuxian gátlástalanságával és Hanguang-jun rendíthetetlenségével áldott meg a sors, folytatja: – Csak átmenetileg jöttünk Yunmengbe a Felhőzugba tartó utankon hazafelé, de az előző héten tűz ütött ki a fogadóban… – Jin Ling nem tudott erről, de Jiang Cheng biztosan – …úgyhogy nem tudtak szobával szolgálni nekünk. Az erdőben akartunk letáborozni, de aztán kitört a vihar, és félek, hogy Jingyi megfullad, ha rosszul fordul az éjjel álmában. Jut nekünk szállás Lótusz Révben?

Jin Ling levegőt sem vesz, ahogy mindegyikük tekintete arcról arcra jár.

Jiang Cheng keresztbe teszi a kezét. – Valakinek, aki Yunmengben nőtt fel – mondja anélkül, hogy bárki konkrétat megszólítana –, tudnia kéne, ha vihar közeledik.

– Azt reméltem, hogy több időnk lesz még. – Wei Wuxian lehámozza az arcáról a bőréhez tapadt, vizes hajtincseket. Ő és a két Lan növendék még mindig tócsákat csöpög a padlóra. – Tényleg nem akartalak zargatni. – A mosolya meginog a széleinél.

– Sizhui ötlete volt – teszi hozzá Jingyi. Jiang Cheng behunyja a szemét. Harsog az eső a falakon túl.

– Jin Ling – szól Jiang Cheng. – Keress nekik szabad szobát. – Végigviharzik a terem hosszú szőnyegén, de lelassítja a lépéseit, amikor Sizhui terjeszkedő pocsolyája mellé ér. – Szólok, hogy több reggelit készítsenek. Úgy nektek is jut majd – mondja anélkül, hogy a fiúra nézne. Sizhui így is elmosolyodik.

– Köszönjük, shushu – feleli a fiú illedelmesen. Jiang Cheng mentében megszorítja Sizhui vállát, alig egy másodpercig, aztán eltűnik az esőfüggöny mögött. Jin Ling becsukja mögötte az ajtót, majd sarkon fordul, és Wei Wuxianre veti haragos pillantását. Kinyitja a száját. 

– Jin Ling – szól közbe Jingyi, mielőtt megszólalhatna. – Ha most állsz neki vitatkozni Wei-qianbeijel, én el fogom áztatni ezt az egész szobát, jó? Várj, nem is, le fogom venni az összes ruhámat, keresek egy száraz sarkot, és pucéran fogok a padlóra feküdni. Már három napja szemhunyásnyit sem aludtam. – Wei Wuxianre pillant, és motyogva hozzáteszi: – Nem úgy, mint mások.

– Hékás – szól rá Wei Wuxian minden hév nélkül. A kezében pörgeti Chenqinget, a fuvola nyomán pedig nagy ívben víz csepeg a padlóra. – Gyakorolnod kellett. Nekem meg szunyálnom egyet. Jól összejött, nem?

– Mostanáig – mondja Jingyi kedvetlenül. – Egy ágyat, légyszi? Jin Ling? Sosem fogom még egyszer lekövérezni Tündért, ha hagysz ágyban aludni ma este.

– Azt hittem, tilos hazudnotok – motyogja Jin Ling. Wei Wuxianre pillant. – Tündér a szobámban van, nem jöhet ki az esőben. Úgyhogy. – A nagybátyja válla ellazul kicsit; némán, megkönnyebbülten bólint egyet.

Jin Ling döngő léptekkel a törölközőkhöz vonul, hogy adjon belőlük a három látogatónak. Jingyi és Wei Wuxian esetében igyekszik a fejük tetejére dobni őket, míg Sizhui, az egyetlen, aki nem dúlta fel Jiang Chenget ma este, egy óvatos lendítéssel kapja meg a sajátját. – Ne csöpögjetek annyit – mondja Jin Ling. – Van esernyőm. – Az esernyő még mindig az ajtónak támasztva áll; ez fedezte Jiang Chenget az eső ellen, amikor idefelé tartott.

Egyikük sem próbálja meg túlkiabálni a vihart, amikor elindulnak. Persze újra átáznak, de az esernyő legalább a víz nagy részét visszatartja. Jin Ling az egyik vendégszobába tereli Sizhuit és Jingyit, akikkel egymást alkaron ragadva kezet ráz, mielőtt becsuknák maguk mögött az ajtót. Megmutatkozik rajtuk a fáradtság: Jingyi szemei alatt mély árnyékok ülnek, Sizhui vállai pedig görnyedeznek a láthatatlan súly alatt. Wei Wuxian is biztosan kimerült; egy kevéske pihenéssel nem megy sokra az ember.

Ez persze nem akadályozza meg Jin Linget abban, hogy kövesse a dajiuját a következő vendégszobába, becsapja maga mögött az ajtót, és azt mondja: – Olyan hülye vagy! – Bősz lendülettel összecsukja az esernyőt, és az ajtónak támasztja.

– Tudom. – Amikor Jin Ling megfordul, Wei Wuxian mosolya szomorúbb, mint mások zokogása. – Én máshol akartam szállást keresni éjszakára, de Sizhui…

– Össze fogom törni a lábaidat – határozza el Jin Ling. A nagybátyjához masírozik, és a férfi mellkasának döfi a mutatóujját. – Alapból ide kellett volna jönnötök!

– Jin Ling… – Wei Wuxian elkapja a fiú csuklóját. – Ha Lanlingban lennénk, persze, hogy meglátogattalak volna, de…

– Utállak – dönti el Jin Ling. – Ki nem állhatlak. Én… Te… – Megpróbálja kicsavarni a kezét Wei Wuxian szorításából, de mély felháborodására rájön, hogy képtelen rá. (Vagyis, hát. Megtehetné, de anélkül nem, hogy spirituális erőt ne vinne a dologba, azzal pedig Wei Wuxian már nem tud szembeszállni.) – Még mindig nem… akh!

Wei Wuxian a Jin Ling csuklóját tartó kezére pillant, és mélyen felsóhajt. Az esetek többségében, amikor Jin Lingnek és a barátainak lehetősége adódik Wei Wuxiannel vadászni menni, az emberek azt hiszik, hogy mindannyian egy generáció tagjai. Az esetek többségében Wei Wuxian nem úgy néz ki, mint ahogyan most. – Már elég fájdalmat okoztunk egymásnak – mondja. – Szeretném, ha ez is a holtakkal maradna. Miért támasztanám fel magammal együtt, hm?

– Mármint őt hagyod a holtak között – csattan fel Jin Ling. Wei Wuxian rápislog, aztán rápislog még egyszer. – Olyan ostoba vagy.

– Jin Ling – mondja a férfi. – Miről beszélsz?

Jin Ling majd’ felüvölt mérgében, és a plafon felé lendíti a kezeit – ami meg is történik. Wei Wuxian fogása eléggé ellazult ahhoz, hogy megtehesse. – Dajiu, te komolyan… – Összecsikordulnak a fogai. Mély levegőt vesz, aztán lassan kifújja, ahogy Sizhui mindig mondja neki.

Wei Wuxian vár.

– Elmondta nekem, hogy meg akart nősülni, egyszer – fakad ki Jin Ling, mielőtt átgondolhatná a szavait. Remélhetőleg Wei Wuxian hallott már a dologról? – És mesélt arról, amikor bajba kerültetek Felhőzugban, és valamiről, amiről az anyukámmal beszélgetett egyszer, és hogy hogyan nevezte el a kutyáit, és… és egy csomó minden másról. – Egy mérges kis körben menetel, ahogy megpróbálja rendbe szedni a szavait. – Sosem beszélt nekem az ilyesmiről! Sosem, amíg vissza nem jöttél.

Wei Wuxian egy fél lépésnyit meghátrál, és összeszorítja a szemét. – Jin Ling, tudom – mondja. – Tudom, hogy fájdalmat okoztam neki. Nem akarok még nagyobb kárt okozni.

– Nem! Is! Figyelsz! – Jin Ling úgy toppant a lábával, mintha tíz évvel fiatalabb lenne. – Tudod… tudod, mennyire utálnám Sizhuit, ha egyszer csak úgy itthagyna? És nem is ismerem olyan régóta, és ha el is menne, itt lennél nekem te és Jiujiu és Jingyi és Zizhen és Tündér is. De gyűlölném! Ha csak úgy elmenne. – Már a gondolattól is elcsuklik a hangja, a következő mondat pedig halkan és törékenyen rebeg elő: – Gyűlölném, amíg vissza nem jön.

Wei Wuxian kinyitja a száját, majd visszacsukja. – Én… – kezdi, de egy szó sem talál elő némán hebegő ajkai közül.

– Gyere haza – kéri Jin Ling, és szorosan összefonja a karjait a mellkasa előtt. Lebámul a padlóra, mintha üzenetre találhatna vizes lábnyomaik egybeeső vonalaiban. – Gyere haza, néhanapján. Hiányzol neki.

Hatalmas a csend, a kint zuhogó esőt leszámítva. Jin Ling felemeli a fejét, épp annyira, hogy megleshesse Wei Wuxian arcát. A nagybátyja a kézfejével épp a szemeit törölgeti, de mosolyog.

– Ó, waisheng – mondja szelíden. – Pont olyan vagy, mint édesanyád.

– Tessék? – Jin Ling megszeppen; a szavak hallatán hirtelen kihúzza magát. – De… anyukám kedves volt, mindenki ezt mondja. Kedves és türelmes és sosem kiabált senkivel.

– Igaz – bólint Wei Wuxian. – Shijiére ez mind igaz volt. De okos is volt, és makacs, és nagyon, nagyon bölcs, és gyűlölte azt látni, ha a szerettei nem jöttek ki egymással.

– Oh. – Jin Lingnek hirtelen nyelnie kell.

– Ne feledd, mindig tudta, ha valami ostobaság járt a fejedben – zendül fel Jiang Cheng hangja az ajtóból, és Wei Wuxian és Jin Ling is úgy rezzen össze, mintha egy előrántott penge csendülését hallották volna.

– Mi… mikor… mióta vagy itt? – fordul sarkon hebegve-habogva Jin Ling.

– Itt élek – feleli Jiang Cheng. – Nem sétálhatok kedvemre a saját otthonomban? – Belép a szobába. Nem ázott el annyira, mint Wei Wuxian, de a ruhái több helyen sötétlenek a víztől, mint ahány ponton nem. – És mi van, Jin Ling, neked nincs meg a magad baja, hogy az enyémmel vesződsz inkább? Tényleg ennyi szabadidőd van? Ha még egyszer rajtakaplak, felsikáltatom veled Lótusz Rév minden mólóját. Tudok én magamról gondoskodni.

Más esetben Jin Ling leállna vitatkozni, panaszkodni és mentegetőzni, és azt mondaná, hogy már ő a Jin klán feje, és ha bármilyen padlót felsikál, akkor az a sajátja lesz. De most csak annyit mond: – Rendben, Jiujiu.

– Na, eredj aludni – mutat Jiang Cheng az ajtó és a zuhogó eső felé. – Beszélnem kell a dajiuddal.

Jin Ling tesz néhány kapkodó lépést a kijárat felé, de szinte felbotlik, amikor a nagybátyja karja a bordái köré tekeredik, és a férfi mellkasához vonja őt. Jiang Cheng közel húzza, magához szorítja őt, és úgy nyomja Jin Ling arcát a nyaka ívébe, mintha a fiúnak meg kellene mutatni, hogyan működik egy ölelés. Jin Ling két kézzel a nagybátyja ruháiba markol, és szorosan odabújik hozzá.

– Igaza van – dörmögi Jiang Cheng halkan. De nem elég halkan ahhoz, hogy a szavai elvesszenek az esőben vagy a szobában vagy Jin Ling vállában. – Néha egészen olyan vagy, mint az édesanyád.

Jin Ling a nagybátyja vállába temeti az arcát, és hagyja, hogy a könnyei összevegyüljenek az eső vizével. Hallja, ahogy a férfi szíve egyenletes, szilárd ritmust ver a mellkasában. Jiang Cheng addig nem ereszti, amíg Jin Ling maga el nem húzódik az ölelésből.

– Gyerünk, húzd el a csíkot – szól Jiang Cheng, amikor Jin Ling ellép tőle. – És komolyan beszélek, a saját bajoddal törődj!

– Jól van már – forgatja a szemét Jin Ling, de engedelmeskedik, és becsukja maga mögött az ajtót. Mivel az eső moraja amúgy is elrejtené a lépéseinek hangját, az ajtóban marad, és a fülével a félfához hajol.

– Okos kölyök – mondja Jiang Cheng olyan halkan, hogy a szavakat majdnem elnyomja az eső. – Nem az apjának köszönheti.

Wei Wuxian felnevet, halkan, vidáman. – Az biztos! – Egy pillanat szünet. – Tudom, hogy nem szereted, ha megemlítem őt, de… Shijie büszke lenne rád.

Felhangzik egy erőtlen, elfojtott kis hang, ami egy pillanatig teljesen megfejthetetlen. De aztán hirtelen értelmet nyer, Jin Ling pedig olyan gyorsan ugrik hátra az ajtótól, hogy majd’ elcsúszik a móló ázott deszkáin. Nem akar másodjára is fültanúja lenni a nagybátyja zokogásának.

 


 

Jin Ling arra ébred, hogy alig kap levegőt Tündér bundájától – az egyik ok a sok közül, amiért sosem kell azon gondolkodnia, hogy hol is van éppen, amikor Lótusz Révben ébred. Most, hogy az Aranyhal-bástya az övé lett, már hagyja Tündérnek, hogy ott is az ágyban aludjon, de a kutya még nem igazán szokott bele az új rutinba. Nehezen kezeli, ha Jin Ling változtat a szabályokon, amiket eddig megtanult.

– Bánni fogod, ha a bundádba fullasztasz – mondja neki Jin Ling, miközben kósza szőrszálakat köpköd ki a szájából. Tündér megkísérli arcon nyalni őt, de engedelmeskedik, amikor a fiú inkább a karját ajánlja fel puszilkodásra. – Nem, ma itt kell maradnod, jó? Majd hozok cserébe húsos bucit, megígérem. – Tündér megbocsát neki annyira, hogy hagyja Jin Linget a feje búbjához dörgölőzni, pont a fülei között. De ez persze nem akadályozza meg abban, hogy az ajtó elé vesse magát, amikor Jin Ling távozni készül, és úgy nézzen a gazdájára, mintha az háborúba készülne.

Tündér hajlamos néha túldramatizálni a dolgokat.

Valamikor az éjszaka folyamán továbbállt a vihar, de nem történhetett annyira régen, mert a mólók deszkái még mindig nyirkosak és sötétek az esőtől. A folyó vize is magasabban nyaldossa a cölöpöket, mint szokta, de nem elég magasan ahhoz, hogy aggodalomra adjon okot – még nem. Ez nem olyasmi, amit Jin Lingnek tudnia kell, de attól még tudja. Már hogy ne tudná?

Ahogy közelebb ér a reggelizőpavilonhoz, máris hallja Jingyi nevetését.

Négy embert lát az asztalnál ülni, amikor befordul a sarkon: Jingyi és Sizhui kölcsönvett lila öltözékben virítanak, habár a fejpántjaikat természetesen így is ugyanúgy a homlokuk köré kötötték. Wei Wuxian az arcát az abrosznak nyomva támaszkodik az asztalon, kócos haját pedig madárfészeknek is nézhetné az ember. Mellette Jiang Cheng egyenes háttal ül, és elégedetten forgatja a szemét.

– Javíthatatlan – mondja Jiang Cheng, és előrenyúl az evőpálcikáival, hogy lopjon a bátyja mogyorószószos tésztájából. Wei Wuxian feje nem mozdul, de a keze előretör, hogy csuklón ragadja Jiang Chenget. – Akkor most alszol vagy sem?

– Alszok – jelenti ki Wei Wuxian határozottan, bár a hangján sokat tompít az abrosz. – Te tolvaj. 

– Tolvaj, azt mondod? – visszhangozza Jiang Cheng. – És különben is, mi van veled? Nem hajnali ötkor kellene ébredned, most, hogy a Lan klán tagja lettél?

Kérem, mondja ezt el Lan Qirennek is – mormogja Sizhuinek Jingyi, és valószínűleg azt hiszi, hogy Jiang Cheng nem hallja, amit mond. Vagyis… igazából lehet, hogy pontosan tudja, mennyire hangosan beszélt, mert a megjegyzés megnevetteti Wei Wuxiant, és a férfi felemeli a fejét az asztalról.

– Ne, nehogy – tiltakozik. – Ha Jiang klánvezér meggyilkolja a Lan klán egyik mélyen tisztelt, rangidős tagját, sosem fogjuk tudni elrendezni a dolgot. Nem érné meg. És add vissza a tésztámat, te állat.

– Jaj, most már túl nagy macera embereket gyilkolászni? – kérdezi Jiang Cheng. Wei Wuxian összerezzen, csak egy kicsit, a mosolya pedig megdermed az arcán. Jiang Cheng félrepillant.

– Ha meg akartok ölni valakit, Jin Chan legyen az – javasolja Jin Ling elég hangosan ahhoz, hogy a szavai visszhangozzanak a víz fölött. – Vagy Yao klánvezér. Az még hasznos is lenne.

– Csak várj, míg Lan Qiren nekiáll leveleket írni a bajkeverő növendékeidről – mondja Jiang Cheng. Visszaejti a lopott tésztát Wei Wuxian táljába, hozzátesz még egy adagot az edényből, majd Jin Lingnek is tölteni kezd egy tálkával. – Na, ülj le. Mi vagy te, oszlop? – kérdi.

Ezt az asztalt nem öt főnek találták ki, de Jin Ling így is betolakodik közéjük; Jingyi és Sizhui arrébb csusszan, hogy helyet csináljanak neki. – Az én növendékeim nem fognak bajt keverni – mondja Jin Ling, és tudja, hogy nem igaz, de nem érdekli. Jiang Cheng olyan hangosan horkant fel, hogy a hang már-már nevetésnek számít. 

– Jaj, tényleg így gondolod? – kérdi. – Te leszel a legelső klánvezér, akinek tökéletes a klánja, nemde?

– Túl jól tanítottad, Jiang Cheng – mondja Wei Wuxian, és nekiesik a reggelijének, mielőtt azt újra tolvajok fenyegethetnék. – Az aztán tényleg lehetetlen lenne.

– Nos, igen. – Jiang Cheng fészkelődik egy kicsit, Jin Ling pedig sosem látta még ilyennek, de a férfi nem tűnik sem feldúltnak, sem mérgesnek. – Egyél, mielőtt kihűl a tészta.

Jin Ling nem tudja, hogy neki vagy Wei Wuxiannek szólt-e a felszólítás, de azért a szájába töm egy adag tésztát. – Tudom, hogy bajba fognak keveredni – motyogja, és lenyeli a falatot. – Még azt is tudom, ki lesz az. – Mert tényleg tudja, vagy legalábbis tud találgatni. Nagyon igyekszik, hogy megismerje a növendékeit – hogy újra megismerje őket, most, hogy már a növendékei, nem pedig a rangidős elöljárói; most, hogy neki kell vigyáznia rájuk ahelyett, hogy elkerülni próbálja őket. Nem ismeri őket olyan jól, mint amennyire Jiujiu ismeri a Jiang klán tagjait, de legalább kezd képet kapni róluk: a kicsikről, akik csak most tanulják, hogyan kell megtartani egy kardot; a vele egyidősekről, akik nem tudják hogyan beszéljenek vele most, hogy már nem szekírozhatják; az idősebbekről, akikkel nem mer beszélni, mert fél, hogy engedékenységet fog látni az arcukon; azokról, akik mostanában térnek csak vissza a gyakorlóterepre lassan gyógyuló sérülések és hosszútávú betegeskedés után, hogy újra megnyújtóztathassák bizonytalan izmaikat a régről ismert gyakorlatokkal.

– Mmm, nem is tudom – mondja Wei Wuxian tésztától dudorodó arccal. Nagyot nyel. – Az emberek okozhatnak azért meglepetést.

– Az biztos – feleli halkan Jiang Cheng. Megrázza kicsit a fejét, és újra az asztalra összpontosít. – Tan Jing éveken át tökéletesen viselkedett, aztán elment Gusuba tanulni, és négy panaszlevelet is küldtek nekem róla.

– Ó, azt hiszem, emlékszem rá – mondja Sizhui. – Túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy a vendégnövendékekkel töltsük az időnket, de… nem ő volt a lány, aki békákat eresztett az Orchidea-terembe?

Wei Wuxian úgy húzza ki magát, mint akinek villám csapott a hátába. – Már elnézést, de valaki szabadjára eresztett egy békát az Orchidea-teremben, és senki sem mesélt nekem róla?

– Békákat – pontosít Jingyi egy sóvárgó sóhaj kíséretében. – Rengeteget. El kellett halasszák miattuk a tanórákat. A vendégnövendékeknek, de nekünk is, mert a mi tanárunknak is mennie kellett segíteni elfogni őket. 

– Lenyűgöző – mondja Wei Wuxian. Jiang Chengre pillant a szeme sarkából. – Egy drága shizhim békákat vitt az Orchidea-terembe, és még itt sem voltam, hogy… és senki nem mesélt nekem róla. – Jiang Cheng nem vitatja a shizhi titulust, csak tovább rág.

– Valaki biztos mesélt róla, csak azóta már elfelejtetted – mondja Jin Ling. Semmit sem tud erről az egészről – Tan Jing legalább hat évvel idősebb lehet nála –, de ez nem fogja megakadályozni abban, hogy kigúnyolja a dajiuját.

– Fogott valahonnan egy vödörnyi ebihalat, amit meg akart mutatni az egyik Lan növendéknek – meséli Jiang Cheng szeretetteljes undorral az arcán. – A tanterem végébe tette, elrejtette valami alá, de aztán az ebihalak nőni kezdtek, és kaptam is a leveleket Lan Qirentől.

– Mégis miért csinált ilyesmit? Mármint a lány – kérdi Jingyi. Egyszer Jin Ling el fogja dönteni, hogy átkozza-e Jingyi szokásos merészségét, vagy hálás legyen-e érte. Most inkább az utóbbi felé hajlik.

 – Ki tudja – forgatja a szemét Jiang Cheng, de azonnal aláássa a kijelentést, mert így folytatja: – Ha jól tudom, ő és az a Lan növendék, akárhogy is hívják, még mindig leveleznek egymással. Ártalmatlan lényekről akarnak bestiáriumot összeállítani, vagy valami ilyesmi.

– Eldöntöttem: imádom őt – ejti a tenyerébe az állát Wei Wuxian. – Találkozhatok ezzel a drága shizhimmel, Jiang Cheng?

– Szörnyvadászaton van a xiaochangi határnál – feleli Jiang Cheng. – Egy ártalmas kísértet, talán több. – Megköszörüli a torkát. – Úgy másfél-két hét múlva jön haza.

– Hmm. – Wei Wuxian felfújja az arcát, majd visszaereszti a helyére. – Hát, akkor csak vissza kell majd jönnöm, nem igaz?

– Meg fogod rontani minden növendékemet – panaszkodik Jiang Cheng. – Ha békákat találok a nagyteremben, a folyóba doblak, hallod? És ha elhozod azt az átkozott szamarat…!

Jin Ling a ruhaujja mögé rejti az arcát, mert még nem tudja biztosan, mit művelnek az arcizmai. Sizhui – az unokatestvére, a biaogéje – a könyökével finoman oldalba böki aggodalmában, Jin Ling pedig azonnal vissza is támad. Jingyi is Sizhui oldalát bökdösi meg, mert bizonyára ő is részese akar lenni titoknak, de Sizhui túl jól nevelt ahhoz, hogy folytassa a láncot, úgyhogy a kis háború nála véget is ér. Jiang Cheng még mindig panaszkodással próbálja fedni az elégedettségét, Wei Wuxian pedig még mindig mosolyog.

Ez nem az az asztal, ahol Jin Ling édesanyja levessel etette az öccseit. Az már rég odaveszett. De Jiang Yanli akkor is a pontosan ugyanezt a folyót figyelte, amire Jin Ling most ültében kinéz, és ugyanezt a két férfit hallgatta ugyanígy piszkálódni egymással az asztalnál. Senki sem mesélt még Jin Lingnek bármi hasonlóról, de mégis egészen biztosan tudja, hogy igaz. 

Elmosolyodik, és tovább eszi a reggelijét.