Actions

Work Header

Katonák Kézikönyve

Chapter Text

Ma megkapom az újoncokat a századba. Az előléptetések és a hadsereg létszámának bővülése miatt húsz emberrel kevesebben lettünk, és négyesével veszem szemre az újakat, de valamiért az utolsó körben csak három új pofa állt meg az íróasztalom előtt ma reggel. Az irodám szürke és egyhangú, akárcsak az egyenruhák, a falakról mállik a festék, az egyik ablaktábla félig leszakadt. A hadseregfejlesztés nem tartalmazta magában a tisztek életkörülményeinek feljavítását. Pedig roppant hálás lettem volna érte, de tényleg.
Nézem a neveket. Akane. Satsuki. Zero. Ritsu. Hol a picsámban lehet a negyedik? Kényelmesen, már-már lustán állok fel a székemről, és merev tekintettel nézek végig az újakon. Az egyikük verejtékezik. Ó, csodás! A másik kettő meg se rezzen. Már sejtem, kik pucolják ki ma este a vécécsészéket.
– Neveket! – csattanok fel, a kezemben a fényképes akta, bár egyiküket sem ismerem meg a képeken. Hihetetlen gyökér fotósok vannak a hadseregben, az én igazolványképem sem hasonlít önmagamra. De nem szólalnak meg. Ahogy kinéznek is, esküszöm, nem ússzák meg fodrász és hajfestés nélkül a mai napot.
– Akane! – A legalacsonyabb, lila hajú férfi előrelép, haptákba vágja magát, és szinte már-már tökéletes tisztelgést produkál. Ezt már szeretem!
– Satsuki!
A vörös hajú, langaléta férfi tiszteleg, a tekintete komoly marad. Ki tudja, lehet, hogy a főnökség mégsem az év legreménytelenebb újoncaival ajándékozott meg.
– Zero!
Csend. Néma, kínos csend. Felsóhajtok.
– Ritsu!
Az utolsó közlegény is tiszteleg, kissé bénán, de egynek elmegy.
– Hol van Zero? – kérdezem tőle.
– Az épület oldalánál láttam utoljára, uram. Használhatom a zsebkendőmet, uram?
Felsóhajtok, de nem hagyom figyelmen kívül az utolsó kérdését. Hitetlenül elröhögöm magam, majd vállba veregetem Ritsut. Ezek szerint csak a melegtől izzadt. Végtére is, nyár közepe van. Még okozhat meglepetéseket.
– Igen. Aztán lóduljatok, készítsétek elő a lőteret!
Tisztelegnek, és egyszerre távozunk az irodámból. Az épület elé érve jobbra fordulnak, én pedig balra. Van egy sejtésem, hol találom meg azt a balfácán Zerot, aki sajnálatos módon ma egész nap a klotyók fölött fog görnyedni, és annyira leköti majd a munka, hogy sajnos ebédkor sem fog tudni megjelenni. Milyen sajnálatos…
Mihelyst beveszem a kanyart, meglátok egy újoncot az épület oldalának dőlve, a kezében cigaretta, az arcán maszk, amelyet a kisujjával emel meg, miközben szív egy mély slukkot. Ó, hogy az a..!
– Tilos a dohányzás! – csörtetek eléje, és az arcába üvöltök. Nem mond semmit, de a tekintete mindent elárul, ahogy megemeli a fél szemöldökét. Egy szót nem szól, ebből a lesajnáló nézésből azonban mindent értek, és hihetetlenül felkúrja az agyamat. Kikapom a kezéből a csikket, és a bal kezemmel a kaszárnyák felé intek.
– Vécépucolás! Most, és ma nem kapsz ebédet, világos? És vedd le azt a maszkot, vagy letépem rólad!
Szórakozottan végigmér, és egy hanyag tisztelgést követően elsétál. Dühtől remegve nézem, ahogy távolodik, és egy hatalmas sóhaj kíséretében beleszívok a cigarettájába. Zero magas, a haja festett szőke, és rövidre nyírt, semmi extra nincs benne, annyi különbözteti meg az átlag közlegénytől, hogy ott van az arcán az az idegesítő maszk.
Miután elszívtam a cigit, elnyomom a földön a csikket, és visszavonulok az irodámba ebédig. Átolvasom az újak aktáit, különösképp az utolsó négyes érdekel. Akane magaviselete kiválónak ígérkezik, állítólag pontosan és gyorsan teljesíti a parancsokat, csak beszélni nem szokott. Na, ezen változtatnom kell. Majd a holnap reggeli gyakorlatnál elérem, hogy kiengedje a hangját. Satsuki pont olyan, amilyennek látszik. Behemót dög, akihez képest a csigák kétszáz kilométer per órával száguldanak, de ő is engedelmes fiú. Ők ketten már most nagyon tetszenek, bár még ki kell találnom, mivel gyorsítom fel Satsuki munkafolyamatát. Ritsuról csupa jót és kiválót írnak, egyedül csak az irányítóképesség hiányát emelik ki. Ezért nem léptették már ott elő. Egy újabb kiváló, engedelmes katona. Na, de Zero… Kihágások sora, számtalan fegyelmi a maszkja miatt, parancsmegtagadás, cigarettázás a hálókörletben, egész kis lajstroma van az apróbb, ám felettébb bosszantó bűnökről. De semmi vész. Ha a kiképzés során nem törik meg, itt száz százalék, hogy rendre fogom tanítani, amúgy sem ő az egyetlen az újak közül, akinek jó pár napig a mosdók fölé kell majd görnyednie.
Önelégülten vonulok át az ebédlőbe, és ülök le a külön asztalomhoz, ahol rajtam kívül senki nem ül. Nem igazán szeretem előléptetni az embereket, meg amúgy is, ez a vezetőség asztala, a században pedig én vagyok az egyedüli vezetőség. Az a kevés tiszt is elvegyül. Elégedetten nézek végig az asztalokon, Akanét és Satsukit egyből kiszúrom a különös hajszínük miatt, az újoncok között foglaltak helyet úgy, ahogy azt kijelöltem. Nagyon helyes, és Ritsu is köztük van, ahogy látom. Aztán a tekintetem megakad azon az átkozott maszkoson. Lassan állok fel. Csend. A csevegés és a pálcikák zörgése abbamarad. Tudja, hogy észrevettem, de nem mozdul, miközben közeledek hozzá, csak bámul. Már megint ugyanazzal az arrogáns, öntelt nézésével találom szembe magamat, amikor megragadom a gallérját, és halkan, kimérten formálom meg a szavakat.
– Kifelé a vécékhez! Most! És vedd le azt a nyavalyás maszkot! – nyúlok az arca felé, de megragadja a csuklóimat, olyan erővel, hogy elernyednek a kezeim, majd feláll, és újból végigmér, ezúttal mintha valamiféle kíváncsiság is csillanna a szemeiben. Tiszteleg, és elsétál. A katonák viszont még mindig bámulnak, rengeteg tekintet vizslat.
– Tömjétek a tápot, balfácánok! – rivallok rájuk, mielőtt újból helyet foglalnék az asztalomnál. Ebéd után a katonák szétszélednek, mindenki megy gyakorolni, csak az a tizenkilenc újonc marad, akik még nem tudják a dolgukat.
– Alkossatok ismét négyes csoportokat, és egy hármasat. Három csapat húzza a belét a gyakorlópályára, az egyik tisztem pár hét alatt minden hájat leolvaszt a kis tojáshéjas seggetekről! A maradék eredjen a lőtérre, és kétóránként váltsátok egymást vacsoráig.
Tisztelegnek, páran igencsak hanyagul, ők még nem tudják, hogy vacsora után mennek Zerohoz takarítónőt játszani. Akane tisztelgése ismét kiváló, nem csalódom benne, így őt félreintem, mielőtt indulna a többiekkel.
– Akane. Nézd meg, mit csinál a kis barátunk a klotyóknál, és jelents az irodámban. Utána mehetsz gyakorolni.
Bólint és tiszteleg, de egy szót sem szól. Önelégült vigyorral szólok utána.
– Akane!
Megfordul.
– Mondd, hogy igenis!
Megrándul a szája sarka. Már csak mi ketten maradtunk az étkezőben. Motyog valamit, és már indulna a dolgára, de nem eresztem.
– Nem hallottam! – A vonásai nem változnak, az ádámcsutkája megmoccan, ahogy nyel egyet.
– Igenis!
A hangja furcsa, és még így sem éri el azt a hangerőt, amelyet kívánnék egy katonától, de egyelőre megteszi. Határozott fejlődés az előbbi motyorgásához képest, így hagyom, hadd menjen. Még felhörpintek egy pohár vizet, aztán átvonulok az irodámba, ahol átnézem a holnapi erőltetett menet terveit. A tiszteimen kívül senki sem tudja, hogy mi vár holnap ezekre a mamlaszokra. És van egy olyan érzésem, hogy Zero és az a pár suhanc a kelleténél többet fog kutyagolni.
Kopognak az ajtón, gondolom, Akane az.
– Tessék! – kiáltok ki, és nem kell csalódnom. Gondosan becsukja maga mögött az ajtót, tiszteleg, majd rám mered. Idegesen pillantok rá. Miért egy olyan férfitől kérek jelentést, aki még csak kiabálni sem tud rendesen, nemhogy beszélni?
– Jelents! – intek neki, mire ismét nyel egyet, mielőtt motyogni kezdene. Az asztalra csapok, szeme se rebben. – Hangosabban! – rivallok rá.
– Jelentem, a közlegény a csempének támaszkodva cigarettázik.
Na, végre! Akanével tényleg nincs más baj azon kívül, hogy nem tud beszélni. De majd megtanítom. A végén még tisztet csinálok belőle, ha tényleg olyan ügyesen lő és küzd, amennyire az aktája írja.
– Pihenj! Elmehetsz.
Ahogy csukódik az ajtó, felsóhajtok. Úgy tűnik Zero tényleg kitűnő a parancsmegtagadásban. Lassú, kimért léptekkel indulok meg a mosdók felé. Amikor belépek, megcsap a cigarettafüst illata, és hirtelen ismét feltámad bennem a vágy egy szálra. Kibaszott jól esne! De nem, megyek tovább, mígnem odaérek az utolsó fülkéhez a folyosón, ahonnan az a barom a füstöt eregeti. Belépek, majd becsapom magam mögött az ajtót. Még csak pillantásra sem méltat, így eléje állok, kikapom a kezéből a csikket, elnyomom a vécéülőkén és hagyom, hogy a földre essen. Úgyis ő takarítja fel.
– Mit mondtam neked? – A hangom halk, fenyegető. Nem válaszol, felvonja a szemöldökét, akárcsak délelőtt.
– Mit mondtam neked? – kiáltok a pofájába. – Velem te ne szórakozz, mert ha nem tudlak kibaszatni a seregből, akkor a kutyákkal fogsz aludni, megértetted?
Nem mozdul.
– Megértetted? – ordítom. – Válaszolj, ha a felettesed kérdez valamit!
Csend. Csak a zihálásom hallatszik, ahogy az arcát fürkészem, majd egy hirtelen mozdulattal kapok a maszkja felé, hogy leszedjem róla. Azonban a kezem megáll a levegőben, hihetetlen erővel szorítja a csuklómat, és bár sok mindent kiálltam a kiképzés során, és nem véletlenül vagyok százados, éppen csak nem kiáltok fel. Elenged, a karom ernyedten csapódik az oldalamnak, de próbálom palástolni a fájdalmamat.
– Takarítsam ki a vécéket, ezt mondta, uram. És megértettem.
A hangja rekedtes a cigarettától, halkan beszél, mégis egy pillanatra úgy érzem, mintha kiütne a nyeregből, ezért újból támadok, ezúttal ismét szavakkal.
– Helyes. És vedd le azt a rongyot fejedről, mert tényleg le fogom tépni. Tudtommal nem vagy leprás.
Kiköpök, a nyálam a maszkjára fröccsen. Érzem a tekintetén, hogy mosolyog, miközben az egyenruhája ujjával letörli az anyagot. Micsoda arrogáns seggfej! Sarkon fordulok, és elindulok az ajtó felé. A kezem a kilincsen, amikor megfordulok. Még mindig engem néz. Fintorgok.
– Ma nincs vacsora. Akane ellenőrizni fog még. Ha nem dolgozol, mész a kutyákhoz. Jyulie nem valami barátságos. A helyedben örülnék, amíg még csak a klotyókat pucoltatom veled.
Távozom. Le akarom tépni a maszkját, a földhöz vágni, és addig taposni rajta, amíg az egészből csak szövetdarabkák maradnak. A századunk a fegyelmen alapszik, ő pedig megtestesíti mindazt, ami csak ellentétben áll a fegyelemmel. Gyűlölöm.