Actions

Work Header

Reménytelen Esetek Társasága

Chapter Text

– A kurva anyád.
Fapofával meredek Kazuki arcába, ám ezt csak nehezen tudom kivitelezni, ugyanis vagy másfél fejjel magasabb nálam, és pont az imént öntött nyakon boroskólával, ami mindjárt belefolyik a szemembe. Egy ideges mozdulattal megtörlöm az arcomat a ruhám ujjával, majd összehúzott szemekkel hátba csapom, hogy érezze a törődést, és elvonulok átöltözni.
– De most Lime! – fordul hitetlenkedve utánam, a szemei kitágultak a meglepettségtől. Szerintem még csak most esett le neki, mégis mit művelt. Balfasz.
Kazuki hálója rémesen egyszerű, ám a színei… Gesztenyebarna falak, ébenfából készült bútorok és egy szürke ágynemű, amelyet a két kezével csinált, és rémesen büszke rá, ugyanis a Maru to Batsu kislemezükhöz híven fekete körök és fehér ikszek alkotnak rajta mintát. Ezt még gyorsan elhadarta nekem, mielőtt a matracra lökött volna, és megszabadított a maradék ruháimtól is, amelyek még mindig ott hevernek a párnán.
Lehúzom magamról a kölcsönkért felsőt, hogy aztán a szekrényéhez lépve egy újabbat vegyek elő. Nagyok rám. Felveszem az egyik Xaa-Xaa-s pulóverét, majd megtapogatva a hajamat, sziszegve megállapítom, hogy ebből hajmosás lesz, és dörmögve caplatok be a fürdőbe. Amikor felajánlottam neki az Ikebukuro Blackhole mosdójában öt percnyi smárolás után, hogy amúgy megdughatna megint, mert a múltkor is kicseszett jó volt, egyből belement.
A bátyja persze nem nézi jó szemmel. Reiya kifejezetten gyűlölködő pillantásokkal ajándékozott meg a legutóbb, amikor beállítottam kettejük közös lakására, és másnap reggel is ugyanezt tette, csak a szemei alatt sötét karikák ültek. De szólni soha nem szólt egy szót sem. Most is némán tűrte, hogy Kazuki elküldje Haruval meg Annel iszogatni egyet, amíg… Nos, amíg kielégítettük egymást.
Tulajdonképpen az ágyban minden tökéletesen működik köztünk, így akár össze is jöhetnék vele, ha Kazuki nem lenne épp történetesen ekkora gyökér, mint amekkora. De nem, egyszerűen annyira idegesít, mikor beszél és a két ballábassága sem valami egyszerű dolog, hogy ez egyszerűen nem működne köztünk.
Felkapom a hajszárítót a sarokban, és nekiállok megszárítani immáron boroskólától mentes hajamat. Közben végig a mosdó felett lévő párás tükörbe nézek, és bár nem látok sokat magamból, igencsak bosszant, hogy az is csak nyaktól felfelé van. Itt mindent olyan zsiráfoknak terveztek, mint Kazuki meg a bátyja. Tudom, mert mikor legutóbb megleptem ezt az ökröt idebent, simán benne volt a mellkasa is a képben. Végzek a hajammal, majd kisétálok a fürdőből, és az előszobába megyek, hogy felöltözzek, és végre távozhassak a lakásról, mielőtt még megint valamit elbénázna, és én innám meg a levét. Épp a cipőmet húzom, amikor egy árnyék vetül rám. Szúrós szemmel nézek fel Kazukira, aki úgy támaszkodik az ajtófélfának, mint egy megvert kiskutya. Felhorkantok, majd felállva a sámliról, a nyakam köré tekerem a sálamat.
– Lime… Sajnálom – böki ki végül, és úgy néz rám azokkal a nagy barna szemekkel, hogy a lábam is majdhogy beleroggyan. Csakhogy eszembe jut, tulajdonképpen miért kért bocsánatot, így ismét magamra öltöm a faarcot, ahogy elkezdem gombolni a kabátomat. Közelebb lép hozzám, hatalmas tenyere a vállamon pihen, könnyedén maga felé fordít, a másik kezével pedig gyengéden megragadja az államat, és felemeli, hogy a szemembe nézhessen. Megpróbálom lerázni magamról, azonban erősen fog. Ó, a francba, Kazuki, ne most jöjjön elő belőled a Rómeó! Azonban nem mond semmit, amiért kifejezetten hálás is vagyok, viszont megcsókol. Sosem csókol meg így, általában csak akkor smárolunk, ha dugni akarunk. De most csak elenged, és egy szomorú mosollyal az arcán tessékel ki a lakásból.
– Majd legközelebb – mondom neki. – Két hét múlva?
Bólint. Csodás, Kazuki, mégis mi ütött beléd? Eddig mindig tök lelkes voltál, amikor megtudtad, hogy mikor érhetsz legközelebb a seggemhez… Mindegy is, mire eltelik az a két hét, addigra biztos elfelejti azt a marhaságot, ami miatt még most is úgy néz rám, olyan… Nem találok rá szavakat, de furcsa. És idegesít.
Összehúzom magamon a kabátomat, és próbálok nem elbaszódni a havas járdán, ahogy a metró felé sietek. Kemény húszpercnyi hidegben való szenvedés után megállok a társasház kaputelefonjánál, ahol Reikivel élek. Amikor felvetettem neki a banda ötletét, mindketten kvázi hajléktalanok voltunk. Addig a pasinkkal laktunk, csak engem már hónapok óta csaltak, Reikinek meg elege lett abból, hogy csak a testével foglalkoznak, és kiadta az útját a barátjának, csakhogy a lakás nem az ő nevén volt. Aztán jött a fantasztikus ötlet, hogy a feloszlás után kapott utolsó fizujából, meg az én végkielégítésemből, amit a kiválásom apropóján kaptam, béreljünk egy lakást magunknak.
Beütöm a kapukódot, az ujjaim sebesen száguldanak a számokon, aztán felcaplatok a másodikra. Utálom a lifteket. Közben megnézem a postaládákat, hátha érkezett valamink, de semmit nem találok, így üres kézzel lépek be az ajtón. Az előszobából nyílik a konyha és a nappali, egyedül utóbbi felől látok fényt, és hallom a tévében duruzsoló dorama zaját. Halkan vetem le a cipőmet, miközben a konyha bejárata felé akasztott órára pillantok. Éjjel fél tizenkettő. Reiki ilyenkor már aludni szokott. Vagy bealudt a felvett sorozat ismétlésén?
Felakasztom a kabátomat és a sálamat a fogasra, majd kissé lejjebb engedem a cipzárt Kazuki pulcsiján. Reikinek fel fog tűnni, és ha eddig nem sejtette volna, mégis merre jártam, akkor ezek után holtbiztosra tudni fogja. Amikor először érkeztem haza egy Kazukival töltött este után, nekem szegezte a kérdést, amit ilyenkor egy férfinak szoktak. Bordélyban voltam-e? Mondom, nem. Akkor love hotel? Majdnem. Kivel? Elmeséltem neki az egész sztorit, ő pedig csak annyit mondott, hogy legyek óvatos. Nem tudtam, mire utalt, így rákérdeztem. Reiki utána összehordta a világ legklisésebb marhaságait arról, hogy ilyenkor általában az egyik fél reménytelenül szerelmes lesz, megrontja a bandáink közti viszonyt, meg a többi ilyen csacskaság. Kinevettem.
Besettenkedek a nappaliba, és már élből látom, hogy valami nincs rendben. Reiki lehajtott fejjel ül a kanapén, és ha jól hallom, szipog. Egyből odasietek hozzá, nem törődve azzal, hogy akkora zajt csapok, mint egy rinocérosz, így mire odaérek mellé, már könnyes szemekkel bámul az arcomba. Hű. Hát erre tényleg nem számítottam.
– Lime?
Szemeiből ömlenek a könnyek, ahogy rám néz, kezei között egy telesírt zsebkendő, körülötte pedig még vagy húsz. Egyből leülök mellé, és a mellkasomra húzom a fejét. Mégis mi a franc baja lehet, ami miatt ennyire kikészült?
– Mondd, mi bánt! – nógatom, mire megered a nyelve.
– Kyounosuke – kezdi. – Koncert után mondtam neki, hogy menjünk el inni egyet, tudod, hátha feloldódik egy kis alkoholtól. Aztán elkezdtem vele flörtölni, de teljesen sügéren reagált, mint akinek fogalma sincs arról, hogy ha valaki megfogja a combját, és a vállára dönti a fejét, akkor legalább átkarolni kéne, vagy valami, nem pedig megkérdezni tőle, hogy rosszul érzi-e magát!
A történet végére már szaggatottan veszi a levegőt, és újból zokogni kezd. Sajnálom, azonban mégsem tudom teljesen támogatni ebben az egészben, ugyanis Kyounosuke bandatárs. Bandatárssal pedig nem járunk, ezt pont Reiki tudhatná a legjobban, mert pont ő volt az, aki ezzel legutóbb megjárta.
– Reiki… Engedd el. Ha nem megy, akkor ne erőltesd, vannak sokkal jobb pasik a városban, akik…
–… nem játszanak velünk egy bandában, blabla, tudom! – szipog, és elhúzódik tőlem. – Neked könnyű! Lefekszel párszor Kazukival, és máris minden szükségletednek eleget tettél. Nem vágysz rá, hogy megcsókoljon, magához öleljen és szeressen, mert neked, hangsúlyozom, neked ennyi bőven elég. Nekem nem elég, ha keresek valakit, aki alatt nyögdécselhetek! Akkor nem szakítottam volna Yukival, ha csak szexet akarnék.
Egy kicsit felcseszi az agyamat azzal, amit mond rólam, és kissé erélyesebben vágok vissza.
– Nekem sem elég, ha betömik a seggemet pár hetente, de több, mint a semmi. Tudnék ám neki örülni, talán még jobban is, mint te, ha pasim lenne, de sajnos nincs, és valószínűleg nem is lesz, hanem életem végéig szeretőket fogok magam köré gyűjteni, mert ha ők átbasznak, az legalább nem fáj annyira.
Reiki annyira meglepődik azon, amit mondok, hogy csak néz rám, és még sírni is elfelejt. Idegesen a hajamba túrok, majd a tévé felé fordulva elhelyezkedek a fotelen, és leállítom a doramát. Úgysem nézzük, akkor meg nem mindegy? Meg különben is jobban tudok Reikire figyelni, ha a mit tudom én, melyik hercegnő a sok közül nem vinnyog a háttérben.
– De Lime… Nem élhetsz úgy örökké, hogy nem bízol senkiben, csak Kazukiban, és abban, hogy napról napra ki tudja elégíteni, amit a tested akar!
Már vagy százszor lezongoráztuk ezeket a köröket. Idegesen kopogok az ujjammal a kanapé karfáján, ahogy újból Reikire pillantok. Változtatok a játék menetén.
– Lassan már Kazukiban sem bízhatok – jelentem ki az ajkaimba harapva.
– De miért?
Látom Reiki szemeiben a kíváncsiságot. Egészen idáig jó szeretőnek írtam le Kazukit, aki valamilyen csoda folytán ért abból, ha valaki azt mondja neki, hogy elég. Meg vagyok vele elégedve az ágyban, az ágyon kívül meg… Hát, tényleg nem tehet róla, hogy akkora gyökér, amekkora. Na, de, ami ma művelt…
– Leöntött boroskólával, ami gondolom, nem lep meg, hiszen voltak már más faszságai is. Aztán amikor eljöttem tőle, odajött bocsánatot kérni, és még meg is csókolt. Persze elengedtem, gondoltam, épp megszállta az ihlet, aztán azért ilyen, de amikor meglebegtettem előtte, hogy két hét múlva is csinálhatnánk, egyszerűen csak bólintott, és még mindig úgy nézett rám, olyan… Révetegen, vagy nem is tudom – próbálom kifejezni magamat, miközben a levegőben hadonászok a kezeimmel, illusztrálva a történéseket.
– Lime…
Reiki hangja olyan, mint aki épp valami konklúziót készül levonni a dolgokból, így kíváncsian nézek rá.
– Mondd! – buzdítom.
– Szerintem Kazuki beléd van esve.
– Meg a nagy lófaszt.