Actions

Work Header

White Queen

Chapter Text

Adu;

 

- Adu megint képzelődik - hallottam Sullivan fojtott hangját a tornácról.
Hiába próbálja visszafogni a hangerőt, a legkisebb suttogást is tisztán hallom. És neki amúgy sem erőssége a suttogás.

- Engedd hogy én menjek - kérlelt Ben. Az utóbbi időben még önmagához mérten is túl idegesítően viselkedett. 
De nem bírtam elhagyni. 
- Amilyen hangosan csörtetsz, egy egész légiónyi újoncot hozol a nyakunkra - szúrtam oda.
Erre elvörösödött és elfordult.
Elfogott a szégyen. Még mindig túl távolságtartó a viselkedésem vele. Pedig nagyon igyekszik. 
Jóvá kell tennem. Bíznom kell benne.

- Gyere velem, kell valaki aki vigyáz a hátamra - próbáltam kiengesztelni.
Erre megvillantotta azt az ezer wattos Parish mosolyt, amiről állítólag legendák keringtek a sulijában. Vele olyan egyszerű volt.

- Voltaképpen mit is akarunk itt kint? - kérdezte miközben már az erdőben voltunk,
messze magunk mögött hagyva a házat. Jó volt onnan kiszabadulni kicsit. Menedéknek elment, de kezdett zsúfolttá válni az utóbbi időben, aminek köze sem volt kis csapatunk létszámához.

- Fegyverropogást hallottam.
- Talán csak felderítők - találgatott.
- Nem látom értelmét, hogy kint mászkáljanak a hóviharban, a semmi közepén.
- Nem tudhatod mit agyalt ki Vosch - vetette ellen, de lepisszegtem.

Kérdőn nézett rám.
- Kb. harminc méterre tőlünk, lent a földön.
Már nyúlt is a fegyveréhez. 
- Várj! 
Tettem még két lépést előre, de csak hogy az időt húzzam.
Innen is jól láttam, hogy bárki is fekszik félig eltemetve a hóban, nem jelent ránk veszélyt. Rám főleg nem.

- Mi legyen? - sürgetett Ben. Tüntetően felsóhajtottam. Utáltam, ha sürgetnek.
- Nézzük meg mivel van dolgunk!
Azért nem voltam teljesen ostoba hogy figyelmen kívül hagyjam a kockázatot, de a tizenkettedik rendszer nem érzékelt veszélyt.
Csak a kíváncsiság maradt. 

- Azta... - jött a őszinte csodálkozás Ben részéről, mikor meglátta a lányt a földön.
Idősebbnek tűnk nálunk, de csak néhány évvel.
Elképesztően sáros volt és látszólag élettelenül feküdt a hóban.
- Meghalt?
- Nem - feleltem. – Hallom, hogy ver a szíve. De már nem sokáig húzza.
- Akkor nem hagyhatjuk itt - vette át az irányítást Parish őrmester.
Tudtam, hogy ez lesz az első reakciója.
- Ez nem biztos, hogy jó ötlet – próbáltam győzködni, de lepergett róla.

Finoman lesöpörte a havat a lányról és felnyalábolta.
Akkor láttam meg a sérüléseit.
Eltört a karja és tele volt zúzódásokkal, kisebb nagyobb vágásokkal az arca.
Biztosra vettem hogy menekült. De vajon ki elől?
Aztán a lövésekre gondoltam. Ez nem sok jót jelenthet.

- Mit gondolsz, hogy került ide? - tette fel az öt milliós kérdést Ben.
- Én is ezen töprengek, de nincs ötletem.
- Talán Evan…
- Túl sokat vársz Walkertől - mordult fel, amivel meglepett.
Nem volt az az ellenséges típus. 
Eddig.
De Evan nem volt a szíve csücske.

- Nálunk így is többet tudhat, és te akarod bevinni a házba a csajt - emlékeztettem.
- Ö is ember, nem hagyhatom meghalni. 

Ilyen érvekkel felvértezve, kár lenne vitába bocsátkoznom vele - futott át az agyamon.
- Mindenesetre kíváncsi leszek a történetére
- Arra én is - bólintott rá Ben.

- Készülj fel, hogy Sullivan nagy patáliát fog csapni ha meglátja a vendégünket.
- Ne is mond – sóhajtotta.

A távolban már kivehető volt a ház körvonala, legalábbis az én éles macska szemeimnek.

Gyorsan hozzászoktam az új adottságaimhoz, jelentősen javították a túlélési esélyeket. Nekem egyszerűbb lett, a többieknek nehezebb.
Ben próbálta titkolni a félelmét, de még ő is óvatos volt az elején.

Nem haragudtam rá emiatt, nem volt hozzá jogom. Szörnyű dolgokon ment keresztül, mint mi mindannyian. Mégis megőrizte önmagát, valahol mélyen.

Cassie dühe azonban váratlanul ért – azóta persze kiismertem, de akkor nem voltam felkészülve rá.
- Egyáltalán nem tetszik, hogy csak úgy felbukkansz és egy szót sem szólsz, hogy hol voltál és mit műveltek veled. Ellenben olyan, vagy mint a terminátor egy baromi csendes kiadása.
Ezt nem sokkal azután vágta a fejemhez, hogy megszöktem Csodaországból és felkutattam őket.

- Hagyd békén, Cassie! – vett a védelmébe Ben.
- Jajj, hagyd már! Te is pont ezen kattogsz Parish. Nem kell eljátszanod a hős lovagot minden egyes alkalommal, ha a jéghercegnődet valaki kérdőre vonja – gúnyolódott.

- Állj le! – mordultam rá. Már nagyon idegesített a sipákolása, és az igazságtalansága.
- Mert mi lesz, ha nem?

- Pont neked nem kéne kinyitnod a szádat és vádaskodnod, miközben egy némítóval sétafikálsz… - ezen a ponton már vöröslött a feje, de még pontot akartam tenni az ügy végére. – Ugye Tiszavirág?

Mint egy végszóra, ekkor lépett be Evan Walker is a szobába és ez elvonta rólam Cassie figyelmét.
Ezután nem volt több vitánk, de nem kerültünk közelebb egymáshoz.
Csak Ben maradt nekem és neki fogalma se volt róla hogy ő tart egyben. Nélküle széthullanék, elveszne belőlem minden, ami még embernek nevezhető.
Ha őt is elveszítem, véglegesen kicsúszik a lábam alól a talaj. Miatta szöktem meg és az ígéret miatt.

Mert vannak ígéretek, amiket nem lehet megszegni.

 

Ben;

 

- Mi a jó franc van itt? És ki ez egyáltalán?! - Üdvözölt minket Cassie.
Adu nemes egyszerűséggel arrébb tolta az útból, hogy be tudjunk menni!
- Kérdeztem valamit Adu! - csattant fel.
- Szólj Evannek! Szükségünk lesz rá – tért ki a válasz elől.

- Kérlek Cassie… - néztem rá esdeklően. Ez most nem az a helyzet volt, amikor ráértünk vitázni. Szemmel láthatóan nem győztem meg, de előkerítette Walkert.

Evan fél másodpercen belül a fürdőben volt. Nem kérdezett semmit, csak Adu arcát fürkészte.

- Ben, kérlek melegítsetek vizet! Ki kell olvasztanunk, míg nem késő - vette át Adu ismét az irányítást.

 

 

 

Adu;


- Tudom miért akartad hogy itt legyek, de csalódást kell okoznom - szólalt meg Evan.
- Csak segíts átvizsgálni a testét, nem akarok meglepetést!
Óvatosan elkezdtem lefejteni róla a ruhát, de rá kellett jönnöm hogy a finomkodás nem lesz célravezető. Annyira összefagyott a cipzár hogy el kellett szakítanom a ruhát.

Ben ekkor ért be az első vödör vízzel, amit Evan átvett tőle. 

Amint megszabadítottuk a ruhák és a sár nagy részétől, kiszúrtam a zúzódásokat.
Evan a lány karján lévő vágást vizslatta.
- Ezt egy profi csinálta. 
- Úgy érted olyan, mint mi? - kérdeztem vissza.
- Egész biztos - helyeselt. - És nézd a törött karját. Nem szimplán eltört, valaki elroppantotta. Még az is látszik hol szorította meg.

Nem lettem boldog ezektől a fejleményektől.
Óvatosan felemeltem a fejét és a másik kezemmel kitapogattam egy másik sebet is, ami már csaknem begyógyult. Ez már egy begyakorolt rutin mozdulat volt. Bárkit is találnék, először mindig ezt a jellegzetes sebhelyet keresném a tarkója alatt.
- Kivágták a nyomkövetőt - nyugtattam magam.
- Vagy ő, vagy aki üldözte - találgatott Evan. 
- Inkább az a kérdés hogy honnan szökött meg
- Vagy elengedték – gondolkodtam tovább hangosan.

Mindketten tudtuk mit jelent ez, de sehogy se állt össze a kép.
- Én nem hiszem, hogy az Ötödik hullámhoz tartozna.
- Én se gondolnám - értettem egyet. - De valamiért nyomkövetőt kapott.
- Nem tudok róla, hogy a gyerekeken kívül bárkit megfigyelnének.
- Ha magához tér, kifaggatjuk. Most folytassuk a munkát - vetett véget a szócséplésnek.

Óvatosan áttapogattam a lány testét és a kezem megakadt a hasán.
Megdermedtem a mozdulatban.
Ezt nem akartam elhinni. Képtelenség.
- Ez a lány... - néztem Evanre.
- Terhes. Igen, nekem is feltűnt. 

Ekkor érkezett meg Ben a következő adag vízzel.
- Remélem ennyi már elég lesz. Csak nem akarjátok vízbe fojtani.
Lerakta a vödröt és közelebb lépett. 
- Nektek meg mi bajotok? 
Aztán ő is észrevette. Döbbenten hőkölt hátra.
- Szólni kell Cassienek, jobb ha erről ő is tud - mondta Evan és már ott sem volt.


- Na mi van, nem boldogultok nélkülem? – kérdezte Cassie magabiztos vigyorral.
A mosolya szélsebesen tűnt el az arcáról, amint szembesült a nyilvánvaló tényekkel.
- Ne akadj ki nagyon - csendesítette Ben.
- Ezzel már elkéstél - sziszegte dühösen. – Mondtam, hogy senkit se hozzátok ide, mert éreztem, hogy gáz lesz. De te mindig erősködsz. Megfogadtuk hogy bármi lesz is, nem gyengülünk el, mert nem tudjuk ki az ellenség. És most nézd meg, jó kis szarban vagyunk megint.
A támadása most ellenem irányult.
- Ne legyél ennyire ellenséges Cassie! - kérlelte Evan és megpróbálta átkarolni a derekát, de lerázta magáról.
- Ez a kockázatról szól és nekem semmi kedvem újból menekülni - dacoskodott tovább.
- Így is úgyis menekülni fogunk, ez csak idő kérdése - vetettem ellen.
- Én inkább az utóbbra szavazok. Ha nem vetted volna észre tél van és mi nem vagyunk szuperhősök.
- Hagyjuk most pihenni, később kifaggatjuk és döntünk a sorsáról – közölte Ben.
Nekem se volt kedvem egy újabb vitához, de éreztem hogy kivételesen Sullivannek van igaza.
Valami nem stimmelt a csajjal.

 

Ben;

 

- Gyere Mazsola, átköltözöl a nővéred mellé – keltettem fel Cassie öccsét és átvittem a másik szobába Megan mellé. Alig pár percre tért magához, majd aludt is tovább. Irigyeltem érte. Én már sosem fogok tudni olyan nyugodtan aludni mint ő.

Evan eközben behozta a vendégünket és befektette a megüresedett ágyba.
- Ne maradjon egyedül, valaki mindig tartsa szemmel! – mondta és várakozóan megállt az ajtóban.
- Jó, kezdem én – egyeztem bele. Elvégre én akartam ide hozni.

Leültem a másik ágyra és onnan figyeltem tovább.
Ki lehet ő? Hogy került az erdőbe? Nem hittem egy percig sem hogy veszélyes lenne. Nem úgy nézett ki, mint aki kést venne a kezébe, főleg nem fegyvert. Állj le Parish! Már rég nem számít ki hogy néz ki – emlékeztettem magam. Nem bízhatsz meg senkiben, csak akiket ismersz! Vagy még bennük sem.
Nem akartam ezen az úton elindulni, mert ebből nincs kiszállás és nem lesz jó vége. Nincs okom kételkedni azokban az emberekben, akikkel egy fedél alatt élek. Még Aduban sem, főleg Aduban nem.

Nem akar róla beszélni, hogy mit tettek vele én pedig nem faggatom. Csak most kicsit még furább lett – Cassie szavaival élve és ezzel lezártam a témát.  Egy időre.

Más kérdés hogy ezek mennyiben vonatkoznak az új csapattársra. Jobb volt így gondolni rá, mint egyfajta szövetséges. Aztán majd fájjon akkor a fejem, ha megint csalódnom kell.

Halkan nyílt az ajtó és mint egy gyors árnyék, Adu siklott be rajta hogy leváltson. Kint már kelt fel a nap, de még nagyon korán volt.
- Eddig semmi. Ki van ütve – mondtam neki, miközben elhelyezkedett mellettem.
- Egy pár órát még biztos aludni fog. Aztán remélhetőleg annyira összeszedi magát hogy kifaggathassuk. Így vagy úgy.
Tudtam mire gondol. Az új szuperképességei egyike, hogy bárki fejébe bele tud mászni. Elég bizarr trükk, de most pont kapóra jön.

- Sokat agyaltam, hogy honnan menekülhet. De csak arra tudok gondolni, hogy akárhonnan is jött ő, az nem lehet túl messze innen. A ruházata nem az évszakhoz illő és fegyvere sincs…

- Állj le Zombi! – torkollt le Adu. – Tudom, hogy hová akarsz kilyukadni ezzel, de hidd el, ő nem lehetett Csodaországban. Egy pillanatig sem élte volna túl ott.
- Ennyire szörnyű volt? – kérdeztem suttogva.
- Nem akarok erről most beszélni. Kérlek, hagyjuk ezt a témát!

- Sajnálom, nem akartalak felzaklatni.
Megfogtam a kezét, kivételesen nem tiltakozott és magamhoz húztam.
Bár mindig ilyen lenne. De jobban szeret bezárkózni és titkolózni. Tudom hogy sok mindent nem mondott még el, de türelmes leszek. Egyszer csak megnyílik előttem.

- Ha eltekintünk a tábortól, valahonnan csak menekülnie kellett – szólalt meg váratlanul. - A sebhely máshonnan is származhat, lehetnek még más támaszpontok is.
- Mire gondolsz? – néztem rá.
- Nem az a fontos hogy honnan menekült, hanem hogy ki elől. Mert valaki üldözte, ez nem is kérdés.
- Talán a gyerek apja – tippeltem.
- Ez lenne a logikus magyarázat – felelte Adu, de mintha a saját szavai igazában is kételkedett volna.
Ha voltak is további ötletei, azt már nem osztotta meg velem. Ő már hamarabb észlelte a változást, feszültem figyelte a szoba túloldalát.

- Nem. Nem a gyerekem apja elől menekültem. Nem ő üldözött – hallatszott egy halk meggyötört hang a másik ágy felől. Aztán kinyitotta a szemét és a vakítóan kék tekintete megállapodott rajtam.