Actions

Work Header

Harmadik bevetés

Chapter Text

2059. augusztus 22.
20:15:00 UTC
II. Nemzetközi Űrállomás

Minden csendes volt körülötte, eltekintve a légszűrő berendezések folyamatos zümmögésétől. Suzuki Akira gondolataiba merülten bámult ki a kupola ablakán, az alattuk kéklő bolygó felszínére. Tudta, az űrállomás hamarosan elhalad Japán felett, és ezúttal nem akarta elszalasztani a látványt, mint a legutóbbi két alkalommal. Furcsa volt belegondolni, hogy milyen hihetetlen sebességgel keringenek ebben az elképesztő, négyszáz kilométeres magasságban, amit mégis alacsony Föld körüli pályának neveznek, és még furcsább volt a tudat, hogy az innen már-már parányinak tűnő bolygón emberek milliárdjai élnek.

- Mi jár a fejedben? - Yuu olyan hangtalanul lebegett be mögé a helyiségbe, hogy Akira szíve kihagyott egy dobbanást ijedtében, mikor a férfi megszólalt.

- Mindjárt Japán fölé érünk - motyogta, mikor magához tért a döbbenetből, és apró mosolyt villantott Yuu-ra. - Meg akarom nézni, milyen ideföntről.

- Én is - mosolyodott el a másik férfi is, és belebegett Akira mellé, hogy ő is kinézhessen az ablakon. Anyabolygójuk láttán sóhajtott egyet. - Fura, de nekem most lett honvágyam. Éppen most, amikor két nap múlva már indulunk is haza.

- Furcsa lesz visszatérni - mondta Akira, és elgondolkodva megvakarta enyhén borostás állát. Ma is kihagyta a borotválkozást, mert utált vele bíbelődni az űrállomáson, túlságosan is macerás procedúra volt. Majd, mielőtt beszáll a Szojuzba, rendbe szedi magát, gondolta. - Tényleg olyan, mintha egy másik világból térnénk vissza.

- Akira, három és fél évet a világűrben töltöttünk, ennek nagy részét egy idegen bolygón. Szó szerint egy másik világból térünk vissza - nevetett Yuu, és átkarolta a másik férfi vállát.

Mindketten elhallgattak, míg átrepültek Japán felett. Odalent hihetetlenül tiszta idő volt, egyetlen felhő nem sok, annyi sem takarta el előlük a kilátást a szigetekre. Akira ajkára akaratlanul is felkúszott egy mosoly, mikor a Tokiói-öböl fölé értek. Számtalan alkalommal repült át ott, igaz, jóval alacsonyabban a vadászgépével, ismerte, mint a tenyerét.

- Amikor hazaérünk, első dolgom lesz enni egy jót. Mindegy, mit, csak rendes japán házikoszt legyen - motyogta Yuu, mire Akira felnevetett.

- Azt hiszem, én is azt fogom tenni. És rendes teát is szerzek végre. - Az elmúlt három és fél évben egyértelművé vált számára, hogy tisztességes zöld teát az egész univerzumban kizárólag csak a Földön lehet főzni.

- Utána pedig a második dolgom az lesz, hogy kefélek egy jót - folytatta Yuu a gondolatmenetét, mire Akira a szemeit forgatta.

- Azt ne mondd, hogy hiányzik a szex, mert azt nem hiszem el neked! Alig két órája…

- Nem a szex maga hiányzik - fojtotta belé a szót Yuu -, hanem az, hogy olyan helyen csináljam, ahol tisztességes nehézségi gyorsulás van.

- Ez mondjuk… jogos - motyogta elgondolkodva Akira, mire a másik férfi arcán egy ragadozó vigyora jelent meg.

- Na látod! - veregette meg Akira vállát.

- Nehogy most álljatok neki dugni! - szólalt meg hirtelen egy hang tört japánsággal mögöttük, mire Akira olyan vörös lett, mint a pipacs, Yuu-nak azonban a szeme sem rebbent, szélesen vigyorogva fordult a koreai asztronauta felé, aki megzavarta békés szemlélődésüket.

- Nem állt szándékomban - mondta. - Ezen a ponton már nincs kedvem a sok macerához, majd otthon, ahol nem lebeg el a síkosító az ember kezéről… és egyéb szerveiről.

- Közönséges vagy - vetette neki oda a férfi most már angolul, majd átlebegett Akira mellé, és a kezébe nyomott egy táblagépet. - A holnaputáni menetrend. Kicsit változott a terv, Gianniék szeretnének külön űrhajóval menni, hogy ha az egyikkel történne valami, ne maradjanak árván a gyerekeik.

- Egészen idáig mindig egy hajóval utaztak, a Marson ugyanabban az épületben laktak. Miért most kezdenek el aggódni emiatt? - vonta fel a szemöldökét Yuu, mire koreai kollégája vállat vont.

- Fene se tudja, nekem nincsenek gyerekeim. Mindenesetre, ha nem baj, Gianni helyet cserélne veled, Yuu, így te később landolnál, mint Akira…

- És a világ másik felén - fejezte be a mondatot a férfi helyett Yuu. - Részemről rendben, Jonghyun, ha odalent is belemennek. Bár nem örülök, hogy emiatt később érek haza, mint terveztem.

- Már belementek. Egyébként egy teljes hétig úgyis csak éjjel-nappal interjúkat fogsz adni, amikor meg nem, az orvosok fognak bökdösni a tűikkel, teljesen mindegy, mikor és hol érsz földet - vont újra vállat a férfi, majd ismét Akirához fordult. - Téged azért sajnállak, egy kilencven kilós orosz és egy százkilencven centis olasz közé leszel bezsúfolva. Csak össze ne törj!

- Hülye! - vigyorgott Akira. Már megszokta, hogy külföldi asztronauta társai rendszeresen az ő és Yuu testalkatával viccelődnek, hiszen nem csupán alacsonyabbak voltak a legtöbbjüknél, de jóval vékonyabbak is, japán génállományuknak köszönhetően.

Jonghyun mosolyogva intett egyet, majd kilebegett a helyiségből, át a másik modulba, ahol már várta őt a munka. Akira egy ideig elgondolkodva nézett utána, míg Yuu újra át nem karolta a vállát, és fejét az arcának döntötte.

- Megértem Gianniékat, de azért hiányozni fogsz - mondta halkan Yuu, mire Akira felhorkantott.

- Az érzés nem kölcsönös. Én a magam részéről alig várom, hogy végre külön tölthessünk egy kis időt.

- Valami bajod van velem? - pislogott Yuu.

- Dehogy - legyintett Akira -, de három és fél évig voltunk összezárva.

- Szóval unod a képemet - vigyorodott el újra a másik férfi. - Megértem, én is a tiédet.

 

2053. november 10.
10:03:13 CDT
George Bush Nemzetközi Repülőtér, Houston, Texas

Szinte egész úton nem szóltak egymáshoz, pedig nem éppen két percig tartott Tokióból Amerika keleti partjára jutni. Egészen addig, míg nem maradtak kettesben a sok idegen között a repülőn, egyikük sem érezte kínosnak a másik jelenlétét, de amint felemelkedett velük a gép, máris rájuk telepedett a feszült csend. Reita meg tudta volna számolni egy kezén, hogy hány szót váltott a másik férfival.

- Szóval itt vagyunk - mondta, csak hogy megtörje végre a csendet most, hogy már a repülőtér termináljában sétáltak.

- Ja - bólintott a másik. - Nem gondoltad volna, mi?

- Hát nem - csóválta a fejét Reita - Azt hittem, azok után, amit csináltam, inkább egy katonai börtönben fogok megrohadni.

- Lehet, hogy megérdemelted volna - vigyorgott rá Aoi, mire az alezredes megcsóválta a fejét.

- Ha így gondolod, miért mondtad nekik, hogy az űrhajósprogramban van a helyem? - kérdezte, mire Aoi döbbenten megállt, és kerekre tágult szemekkel felé fordult.

- Tudtad?

- Nem, most jöttem a falvédőről - forgatta a szemét Reita. - Behívtak téged az interjúra, és alig pár óra múlva csörgött a telefonom, hogy mégis a jelöltek között vagyok. Ez, már ne is haragudj, eléggé átlátszó.

- Téged aztán nehéz átrázni - morogta Aoi.

Az alezredes megállt, és elengedte egy pillanatra a bőröndjét, amit eddig maga után húzott.

- Komolyan, Aoi, miért csináltad?

- Ne hívj Aoinak, az isten szerelmére! - húzta a száját a férfi. - Nem Yokotán vagyunk!

- Hát jó - sóhajtott Reita a fejét csóválva -, akkor miért csináltad, Yuu? Ha engem nem hívnak vissza, akkor te lettél volna az első számú jelölt, és most nem a tartalékomként lennél itt.

- Ezzel tisztában vagyok, és átkozom is magam érte - forgatta a szemét Aoi. Látszott rajta, hogy nem akar erről beszélni, és a másik férfi, bármennyire is lett volna kíváncsi a válaszra, úgy döntött, egyelőre ráhagyja. Ráér majd később is kifaggatni, gondolta. Nem kevés időt fognak együtt tölteni a kiképzés alatt, talán majd sikerül annyira közel férkőznie hozzá, hogy szóra bírja. - Egyébként én is kérdeznék tőled valamit: Kouyou miért nem volt kint a reptéren, a többiekkel, amikor elbúcsúztattak minket?

Reita ereiben a vér is megfagyott Uruha neve hallatán. Ajkait harapdálva nézett oldalra, akár egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és sután vállat vont. Leplezni próbálva zavarát inkább újra megmarkolta a bőrönd fülét, és húzni kezdte maga után. Aoi felvont szemöldökkel nézett utána.

- Azt ne mondd, hogy szakítottatok!

Reita úgy tett, mint aki meg sem hallja a dolgot, lassú, ám határozott léptekkel sétált tovább abba az irányba, amerre a többi utas is haladt. Ezúttal Aoin volt a sor, hogy a fejét csóválja.

- Komolyan mondom, Suzuki, te tényleg őrült vagy. Ellopsz egy milliárdokat érő vadászgépet, hogy megmentsd életed nagy szerelmét a gonosz terroristák karmai közül, mint valami csöpögős hollywoodi drámában, erre hazaértek, és kidobod?

- Nem hiszem, hogy közöd lenne a magánéletemhez, Shiroyama - vetette oda a válla felett Reita. A tekintete olyan kemény és rideg volt, mint amilyennek Aoi még sosem látta. - Különben is, kettőnk közül te vagy az őrült. Először feljelentesz a hadvezetésnél, hogy ne legyen versenytársad és ezzel biztosítsd a helyed a programban, azután meg éppen te vagy az, aki beprotezsál… Most pedig, hiába szúrta eddig annyira kibaszottul a szemed az Uruhával való kapcsolatom, lecseszel, amiért szakítottam vele? Tudathasadásod van, vagy mi van?

- Csak tudni szeretném, hogy mégis mi a franc jár a fejedben - vont vállat Aoi, mire Reita olyan hangosan csattant fel, hogy a körülöttük lévő férfiak, nők és gyerekek egy emberként fordultak oda.

- Kibaszottul nem tartozik rád, úgyhogy zárjuk le végre ezt a témát!

- Jól van, baszd meg, nem kell ordítani - morogta a bajsza alatt Aoi. - És még én vagyok az, akivel nem lehet beszélni…

Reita nyelvén volt ugyan egy cifra válasz, ám inkább úgy döntött, nem vitatkozik tovább a másikkal.

- Keressük meg a sofőrünket. Nem akarok ezen a kurva reptéren lézengeni órákig - vetette oda Aoinak, majd megszaporázta lépteit.

- Végre valamiben egyetértünk - bólintott a homlokát ráncolva Aoi, miközben igyekezett felvenni a tempót utastársával.

 

2059. augusztus 24.
06:13:07 UTC
II. Nemzetközi Űrállomás

Hamar zsúfolttá vált a modul, melyhez a Szojuzok csatlakoztak, mikor az űrállomás teljes személyzete összegyűlt benne, de egyikük sem bánta. Most búcsúzkodtak, és ez a búcsú egyszerre volt szomorú és boldog. A kis ünnepség elejét nem közvetítették, az csak az övéké volt, így fesztelenül ölelkeztek, beszélgettek, meséltek disznó vicceket és itták meg a maradék alkoholt, amit még a Marson pároltak le, megsértve ezzel a szabályzatot.

Akira a fal mellett lebegett egy hevederbe kapaszkodva, gondoltaiaba mélyedten, szabad kezében egy párlattal töltött ivótasakot szorongatva. Nem tartott sokáig, hogy Yuu észrevegye, mennyire nincs jelen, így odaevickélt mellé, és megkocogtatta a vállát.

- Uruha jár a fejedben? - kérdezte, mire Akira beharapta az alsó ajkát. - Szóval igen.

- Nem az van, amire gondolsz - kezdett szabadkozni, mire Yuu a szemeit forgatta.

- Arra gondolok, hogy félsz, roppant kínos lesz találkozni vele. Ami igaz is. Elég csúnyán ejtetted őt.

- Nem volt abban semmi csúnya! - tiltakozott Akira. Ő igenis finoman közölte Kouyou-val a döntését, és a lehető legkíméletesebben.

- Jó. De akkor is szakítottál vele, miközben fülig szerelmesek voltatok egymásba - vont vállat Yuu, majd Akira legnagyobb döbbenetére megkérdezte: - Még mindig szereted?

- Nem - hangzott a határozott felelet. - Évek teltek el azóta, már túlléptem rajta, ezt te tudod a legjobban.

Yuu nem válaszolt, csak elmosolyodott, és megveregette a másik férfi vállát.

- Csak, tudod… nem egyszerűen kínos lesz vele találkozni, hanem egyenesen megsemmisítő - ismerte be Akira, mire Yuu bólintott. - Ha nem is akarta, akkor is biztosan találkozott a magánéletünkről szóló cikkekkel, mert szinte naponta jelennek meg az újak, mióta kitettük a lábunkat a bolygóról. Valamiért jobban izgatja az embereket az, hogy ki kivel kavar a Marson, mint a tudományos eredmények, amiket elérünk ott. Mintha a földiek számára ez csak egy kibaszott valóságshow lenne, amit kitárgyalhatnak a cigi mellett az irodai kávészünetben. Szegény Rurut pedig, hiába nincs köze az egészhez, hiába szakítottunk hat évvel ezelőtt, még mindig folyamatosan emlegetik az újságírók, valahányszor szóba kerülök. Biztos rohadtul dühös emiatt.

- Ebben nem kételkedem - sóhajtott Yuu.

- Szóval ja, nem igazán várom a vele való találkozást - húzta a száját Akira. - Nem tudom, hogy nézzek a szemébe.

- Nézd, szerintem a dühe nem neked, hanem sokkal inkább az újságíróknak szól - mondta nagyon megfontoltan Yuu. - Ahogy mondtad, eltelt hat év, ennyi idő alatt biztosan ő is túllépett már rajtad, és kis szerencsével talán ő is talált valakit, akivel jól elvannak. Ha pedig így van, akkor igazán nincs okod bujkálni előle.

Akira szeretett volna még válaszolni, ám ekkor Gianni a modul túlsó oldaláról odaszólt nekik, hogy egy percen belül kezdődik az élő internetes közvetítés, így az űrhajósok gyorsan eltüntették az alkoholt, és felkészültek a rövid, ceremoniális búcsúzkodáshoz. Alig fél órával, hosszú ölelkezésekkel és néhány szavas beszédekkel később aztán ideje volt indulni. Yuu volt az, aki felsegítette Akirára az űrhajósruhát.

- Figyelj, szeretnék adni valamit - mondta, amikor már csak a sisak hiányzott Akira fejéről. A férfi felvont szemöldökkel nézett rá, mikor Yuu elővett egy az oldalára erősített kis erszényből egy picike laposüveget, rajta a Johnnie Walker összetéveszthetetlen logójával. - Megutaztattam egy kicsit. Kettőt is hoztam, az egyik a tiéd.

- Szóval három és fél éven át dugdostad előlem a tisztességes viszkit? - nevetett Akira, miközben a kezébe vette a laposüveget, és ügyes mozdulattal a ruhájához szíjazta.

- A hazatérésre tartogattam - vont vállat Yuu.

- Nem hiszem, hogy földet érés után sok kedvem lesz alkoholt inni, anélkül is hányni fogok - vigyorgott még mindig Akira. - De tudod mit? Amikor majd mindketten otthon leszünk, koccintunk vele, jó?

- Hát persze - mosolygott Yuu, és egy pillanatra, amennyire az ormótlan űrhajósruhától tudta, szoros ölelésbe vonta Akirát. - Szerencsés utat!

Miközben Akira olasz és orosz kollégájával bekászálódott a Szojuzba, még mindig vigyorgott. Csupán akkor fogta el a rövid, ám annál veszélyesebb út miatti aggodalom, amikor a szűk kapszula ajtaja rájuk záródott - ám ez is inkább kellemes, semmint kellemetlen izgalom volt.